Vajon kik az ellenségeink, és kik a barátaink? Van, akiről azt hisszük, barátunk, majd kiderül, ellenségünk – és ugyanez sokszor fordítva is igaz.
A székely zászló ügye – a lavinát egy Kovászna megyei prefektus, Codrin Munteanu indította el, aki háborúba kezdett a magyar többségű falvak polgármesteri hivatalára kitett székely zászló ellen, és ebben a bukaresti sajtó is jó partnernek bizonyult – a következőket jutatta eszemben: ebben a nyomorúságos helyzetben valóban a románoknak nincs jobb dolguk, mint azzal foglalkozni, hogy a magyar többségű falvak magyar polgármesterei kifüggesztik-e a román mellé a székely zászlót is?
Majd hamar ráeszméltem, hogy nincs ez másképp nálunk sem, csak azzal, ami itt történik, nem foglalkozik a kutya sem. A szomszédom a kempingjében, saját udvarában, tavaly március 15-én kitett egy címer nélküli 30×20 centiméteres magyar zászlót, egész hétvégén kint is marad. Nem sokáig lengedezhetett egyébként a horvát-magyar állampolgárságú tulajdonos privát telkén a zászló, feljelentették érte. Mégpedig egy háború után a faluba beköltözött horvát házaspár. Kettejük szerint a magyarok nem hagyják élni őket ezen a településen. Gondolom, mikor házat vettek Kopácson tudták, hogy hova költöznek, ezért is érthetetlenek számomra állandó kirohanásaik a magyar zene, magyar szó és minden más ellen, ami magyar. A legszomorúbb, hogy a rendőrség intézkedett is. Először megkérték a tulajdonost, hogy vegye le, mert közösség elleni izgatás, a köznyugalom megzavarása ellene a vád. Levette a zászlót, elmentek. Kicsivel később visszajöttek, mert a főnökük arra utasította őket, hogy készüljön jegyzőkönyv is az ügyről. Néhány nap múlva a kemping tulajdonosa találkozott a feljelentővel, akinek megpróbálta elmagyarázni, hogy magyarként, a saját szülőföldjén, saját tulajdonában neki joga van szimbólumai használatához, mire az újra feljelentette és azzal vádolta meg, hogy életveszélyesen megfenyegette. Természetesen bírósági ügy lett az egészből, és ha, mondjuk, nem egy karakán, nyakas magyar emberről van szó, aki kiállt igazáért, lehet, hogy többé sem ő, sem más nem nyúl nálunk nemzeti szimbólumainkhoz. Identitásukban kevésbé öntudatos emberek tettek már másképp is. Bizony olyan eset is megtörtént, hogy egy magyar iskola magyar igazgatója azért nem tűzött ki kokárdát nemzeti ünnepünkön az iskolai rendezvényén, nehogy a többségi nemzethez tartozó pedagógusok rosszallni találják.
Hogy vannak barátaink is a világban, a Kárpát-medencén is túl, azt egy hétvégi előadáson hallottam, és végül is az egész fenti zászlóhistória ezért indított gondolkodásra.
„Törökországban szigorúan tilos a törökön kívül más zászlót nyilvános helyen felvonni, ez alól egyetlen kivétel van: a magyar lobogó ” – ennyire tartják még a török-magyar barátságot. És még valami nagyon tetszett, amit a törökökről megtudtam. Törökország volt az egyetlen európai állam, amely nem volt hajlandó aláírni a trianoni békeszerződést: elsősorban mert nem voltak területi követelései más országokkal szemben, másodsorban – ezt üzenték francia és angol barátainknak – „amiért így elbántatok magyar testvéreinkkel”.
