Gyakrabban történik meg, hogy a férj elhagyja a családot, és hátra se néz.
Ám van olyan helyzet, amikor az anya nem tud megbirkózni a kötöttségekkel. Ez gyermekkori „élményekre” vezethető vissza.
Két fiú után született meg. Lányként nem sok öröm volt az életében. Anyja nem is tudott nagyon mit kezdeni vele, valahogy a családban a fiúknak állt a világ. Mivel a nagyanyjukkal egy fedél alatt laktak, így sokszor volt inkább őnála. Volt, hogy egyszerűen csak ottfelejtették még éjszakára is. Valahogy mégis felnőtt. A sivár gyermekkor után a kamaszkor egy kicsivel vidámabb volt.
Huszonegy éves volt, amikor megismerte későbbi férjét. Nem volt hozzászokva semmilyen bensőséges viszonyhoz, de valami mégis megragadta a férfi viselkedésében, aki felajánlotta, hogy költözzenek külföldre, ahol jobb élet vár majd rájuk.
Hiába voltak ott a szülei, a bátyjai, nem volt semmi, ami otthon tartotta volna. Az idegen és az ismeretlen körülmények ellenére kiköltöztek, már mint házaspár.
Az első időben még minden jó volt, nem volt semmi dolga, gyerekként már megszokta, hogy gyakran van egyedül. Jóval később kapott csak munkát egy virágüzletben, de nem sokat dolgozhatott, mert már úton volt a kisfiuk.
A problémamentes várandósság és a könnyű szülés után nem számolt viszont azzal, hogy hogyan fog működni anyaként. Csak azt tudta, hogy nem szeretne olyan lenni, mint az anyja. Olyan akarással dolgozott azon, hogy jó anya legyen, hogy majdnem belehalt. Négy hónap után sem értette, miért sír a gyereke, mi a jó neki. Mint egy gép, igyekezett ellátni a feladatait. Hónapról hónapra csak azt érezte, hogy nem tud megfelelni az anyaság követelményeinek.
A fordulópont akkor jött el, amikor a fiatalabbik bátyja esküvői meghívóját megkapták. Érezte, hogy ez az a pillanat, amikor változtatni tud a helyzetén.
Férje és kisfia nem ment el az esküvőre, csak Vali pakolt össze, de vissza már nem tért hozzájuk. Kínozta a lelkiismeret, de visszamenni nem tudott. Egyszerűen nem volt képes betölteni az anya-szerepet.
Számtalanszor megkapta a szívtelen, rossz anya jelzőt. De megtanult ezzel együtt élni. Albérleti lakásában magányos volt. Csak a munkahelye kötötte le.
Tudta, hogy gyermekkori sérelmei miatt nem tud megfelelni az anyaság követelményeinek. Belenyugodva sorsába várta mégis a havi találkozásokat, amikor férje és gyermeke meglátogatta, ilyenkor boldog volt.
Egy kis reménysugár azért még maradt, úgy érezte, az idő múlásával háttérbe tudja szorítani a múltat, és akkor újra egy, méghozzá boldog családot fognak alkotni.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
