A főherceglaki Fejes Lászlóval tavaly készítettünk interjút, akkor az egykori Bellye Mezőgazdasági és Ipari Kombinát központjának, Főherceglaknak a múltjáról, a sokaknak munkát adó gépgyártó üzemről és saját foglalkozásáról beszélt nekünk. Most egy több mint százéves családi fotót mutatott meg, melynek révén a még távolabbi múltba tértünk vissza.
A fotó az 1900-as évek elején, a „boldog békeidőkben”, édesanyja csecsemőkorában készült.
A fekete-fehér fénykép már több mint száz éves, mégis jó állapotban van. Elkészítése után a képes felével egy vékony üveglapra ragasztották, hogy ne gyűrődhessen, és sokáig őrizhesse a rajta szereplők emlékét.
Akkoriban nem volt gyakori dolog a fényképezkedés, az emberek csak kivételes alkalmakkor készíttettek fotót. Ilyen kivételes alkalomnak számított a búcsú. Szülőfalujában, Darázson a Szent György-napi búcsú mindig fontos esemény volt. Ezekre az alkalmakra gyorsfényképész érkezett a faluba, aki sátrában rendezte be „vándorfénykép-laboratóriumát”. A búcsúra érkező falubeliek pedig ilyenkor készíttettek családi fotót. A képek, melyeket helyben előhívtak, nehezen száradtak, vigyázni kellett rájuk hazafelé, nehogy szétfolyjon rajtuk a festék.
– Rólam is készült ilyen gyorsfénykép búcsú napján – mondta Laci bácsi.
A képen látható fehérruhás csecsemő László édesanyja, Fejes Erzsébet. A másik kislány a nagynénje, a kép baloldalán álló hölgy az ángya, a László édesanyját tartó hölgy pedig a dédanyja, Fehér Jánosné Szabó Julianna, aki igencsak szép életkort ért meg. Amikor László és testvére gyerekek voltak, gyakran vigyázott rájuk az anyjuk helyett.
– Édesapám hétéves koromban meghalt. 1940-ben behívták katonának. A szlovéniai frontról súlyos tüdőgyulladással tért haza, és nem sikerült kilábalnia a betegségből. Nehéz lett akkor a sorsunk. Anyámnak kellett eltartania a családot. Egész nap dolgozott, és a dédanyám gyakran helyettesítette őt, főzött, vigyázott ránk – emlékezett vissza Laci bácsi.
Dédanyja száz évet élt, kilencvenöt éves korában még ellátogatott Laci bácsihoz Főherceglakra, s az egész települést bejárták. Még Laci bácsi fia is ismerhette ükanyját. Ritka az olyan család, amelyben az ükszülő megéri, hogy láthassa az ükunokáját, és valószínűleg egyre kevesebb példa lesz erre, hiszen a családalapítás korhatára egyre jobban kitolódik.
„Őrzöm a képet, amíg élek”
Miután Laci bácsi édesanyja meghalt, testvérével elosztották egymás között a régi fényképeket. Ezt a képet Laci bácsi kapta, mert a rajta szereplő dédmamájához ő állt a legközelebb.
– A fénykép hozzám került, én pedig őrzöm, amíg élek – mondja Laci bácsi.
Korához képest nagyon jól tartja magát, dolgozik, kertészkedik, fát hasogat. A munkát fiatalabb korában sem vetette meg, mint mondta, a vasöntödében nem is lehetett, ez olyan szakma volt, ahol nem lehetett lazsálni sohasem. Szorgalma nyugdíjba vonulása után sem lankadt.
Kertjén is meglátszik a gondoskodás. A vetemények olyan szépek, mintha üvegházban nőttek volna, a kert végében pedig egy tucat fajta csemegeszőlő-tőke keríti el a körtefákat. Ágaikon üvegek vannak, ráhúzva a még parányi gyümölcsökre, majd ha belenőnek a palackba, Laci bácsi pálinkával tölti meg őket. Már vagy negyven éve készít ágyas pálinkát. Többnyire elajándékozza őket rokonoknak, ismerősöknek, de otthon is tart néhány üveggel arra az esetre, ha vendégek érkeznek. Mi is koccintottunk egyet a jó egészségre. Laci bácsi elmondta, úgy hallotta, jót tesz az egészségnek, ha az ember olyan fizikai munkát is végez, amelyben elfáradhat.
– Nem hajszolom agyon magam, de mindig dolgozom valamit, biztos vagyok benne, nem használ az egészségnek, ha az ember idős korára csupán sétálgat – mondja Laci bácsi.
Ennek az elméletnek az igazságát saját példájával is bizonyíthatja. Idén novemberben nyolcvankét éves lesz, feleségével pedig jövőre ünneplik hatvanadik házassági évfordulójukat. Mindketten megjegyezték mosolyogva: „Ha megérjük…” Kívánjuk, hogy így legyen, és még sok szép évet tölthessenek el együtt.
{fcomments}
