Csorba Győző-díjjal tüntette ki Pécs városa Burján Istvánt, a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának nyugalmazott vezetőjét, főmuzeológusát. A Pécs Város Közművelődési Díjaként is jegyzett elismerést Pécs Város Napja alkalmából, az ünnepi közgyűlés keretében vehette át.
„Burján István főmuzeológus a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának nyugalmazott vezetője. Mindig küldetésének tekintette a kapcsolat ápolását a város, városkörnyék iskoláival, óvodáival, s tette ezt 35 éven keresztül. Ez idő alatt diákok nemzedékeit ismertette meg az év jeles napjaihoz, a tájegységünkhöz kapcsolódó szokásokkal, hagyományokkal, évente számos múzeumpedagógiai foglalkozást tartott iskolatípustól és korosztálytól függetlenül” – olvasható a laudációban.
– Ez a díj nevezhető az életpályám megkoszorúzásának is; mondhatom, hogy mindig azt csináltam, amit szeretek, amihez értek, ami már gyerekkoromban foglalkoztatott – nyilatkozta lapunknak Burján István.
Noha a néprajzot egyetemen tanulják – folytatja –, ő még gyerekként szülőfalujában, Vörösmarton szerezte a legfontosabb alapokat, nagyszüleitől hallott azokról a falusi hagyományokról, történetekről, amelyeket később munkájába beleszőtt, tovább mesélt.
Néprajzos pályaválasztásában nagy szerepe volt Vörösmartnak
A valamikor mezővárosi rangú Vörösmarton nőtt fel, szereti a vidéki tájat, az egyszerű embereket, a falusi kultúrát, munkát, a földet, a szőlőt – ő maga is sokat dolgozott szőlőben gyerekként. A szőlőművelés és a bor iránti érdeklődés egész életét végigkíséri, doktori munkája is ehhez a témához kapcsolódott.
Nagy hatással volt rá Baranyai Schneider Júlia munkássága is. A Vízbe vesző nyomokon című, a vidék magyar múltjával, neves embereivel, művelődéstörténetével foglalkozó könyv még gyerekként került a kezébe.
Vörösmarton járt általánosba, majd a pélmonostori kétnyelvű gimnáziumban folytatta tanulmányait. Ezt követően a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz-régészet szakán tanult és szerzett diplomát. Az egyetemen drávaszögi kötődésű tanárokkal is találkozott, akik nagy hatással voltak rá. A laskói születésű Tálasi István, a Néprajz Tanszék akkori vezetője, Katona Imre, a délvidéki magyar folklorisztikai gyűjtés megszervezője, Barabás Jenő néprajzkutató és egyetemi tanár is hozzájárultak pályája egyengetéséhez.
A szülőföld szeretete a múzeumi tevékenységében is megmutatkozott
A titói Jugoszlávia szétesése után családjával Pécsett lelt menedéket. A református parókia fogadta be őket a Szabadság utcában. Felesége gimnáziumban kezdett dolgozni, ő a múzeumban kapott munkát. Harmincöt évesen nem volt könnyű újrakezdeni, de sikerrel vette az akadályokat. Osztályvezető főmuzeológus lett a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályán.
A szülőföld szeretete a múzeumi tevékenységében is jelen volt mindig. A szóban forgó múzeum állandó kiállításában ott vannak a drávaszögi főkötők, kopácsi és vörösmarti vonatkozású tárgyak, fényképek, a kopácsi halászat emlékei.
Ahogy a laudációban is kiemelik, tevékenysége során rengeteg embernek, felnőtteknek, diákoknak, gyerekeknek tartott előadást. Jó érzéssel tölti el, hogy átadhatja ismereteit hallgatóközönségének.
– Nagyon sokszor jönnek ide óvodások, általános iskolások és gimnazisták is, szeretik, hogy „István bácsi” másképp mondja, mint ahogy az iskolában hallják. Sokat számít az is, hogy kezükbe foghatják a különböző tárgyakat, a mángorlót vagy a mosófát, hogy megláthatják, mi az a köcsög, és talán legközelebb nem az jut eszükbe erről a szóról, amivé a 21. század változtatta, hanem a tejesedényre gondolnak, amiben a tej megaludt, a kereszt meg azért van rajta, hogy védje a tejet, hogy el ne romoljon. Ezeket a történeteket a gyerekek élvezik, és megmaradnak bennük a hallottak – mondja István.
Szomorú tapasztalatként éli meg, hogy a fiatalok már kevésbé ragaszkodnak a hagyományokhoz. Az unokák beadják a múzeumba nagyszüleik tárgyi örökségét, márpedig ezeket a tárgyakat az teszi igazán értékessé, hogy még személyes történetek, emlékek kapcsolódnak hozzájuk. A múzeumoknak nagy szerepük van ezek megőrzésében, éppen ezért becsüli olyan sokra a falusi tájházmúzeumokat, amelyekből szerencsére egyre több van a Drávaszögben is, egyre többen látogatják ezeket, megismerve így a település, a vidék múltját.
István szeptember elsejével nyugdíjba ment, de azért még mindig jelen lesz a múzeum életében, csak valamivel „alacsonyabb fordulatszámon” dolgozik. Mint mondja, legalább több szabadideje lesz, több ideje jut a családjára, az unokájára, akit időnként magával visz a múzeumba – nem árt, ha időben kezdi ébresztgetni érdeklődését a régi dolgok iránt… Mostantól több idejük lesz hazajárni is – mondja –, legközelebb a Kopácsi Halásznapokra látogatnak haza.
