Margit elnézte alvó férjét, és azon gondolkodott húszévi házasság után, hogy miért is éppen ezt az embert választotta párjául.
Soha semmilyen érzelmi kapcsolat nem fűzte hozzá. Úgy múltak az évek, hogy csak együtt laktak. Még baráti viszonynak sem tartotta, mert soha semmit nem tudott megbeszélni vele. Mindenki a saját pénzéből gazdálkodott, és soha nem volt közös tervük, vagy közös szerzeményük. Gyerekük sem volt, így semmi sem kötötte őket össze.
Margit próbált visszaemlékezni az első találkozásukra. Az is olyan véletlenszerű volt, mint a választása. Akkoriban próbálta kiheverni élete legnagyobb szerelmi csalódását, ami a mai napig sem sikerült neki. Azt hitte, hogy vigasztalódni fog. Szerelmet szerelemmel gyógyítani – gondolta, de a szerelem többé nem jelent meg érzéseiben.
Olyan hirtelen kötöttek házasságot, hogy még maga is csodálkozott rajta.
Igyekezett ugyan elfogadni az új helyzetet, de soha nem lett képes újra szeretni.
Férje italozott, ami még jobban eltávolította őket egymástól. Nem voltak ugyan veszekedések, mert Margit a mindennapos részegséget megpróbálta kezelni, és később már elfogadta, megszokta.
Magányos volt a párja mellett, ezért megpróbált a múltba kapaszkodni. A szerelmére gondolt, és újra átélte az együtt töltött éveket. Soha többé nem látta, csak álmaiban jelent meg.
Sohasem panaszkodott, és soha senki nem látott a lelkébe.
Ha vissza tudta volna pergetni az idő kerekét, soha nem ment volna férjhez csak azért, hogy ne lakjon egyedül.
Amilyen búskomor volt a lelke, olyan lett a lénye is. Nem akart már semmit az élettől, csak azt, hogy legalább békesség legyen körülötte. Szerette egyedül, a gondolataiba mélyedve tölteni a napokat.
Elég volt neki a saját társasága, hogy el tudja viselni elhamarkodott döntése következményét, a boldogtalan házasságát.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
