Kóbia Eszter 88 évesen a legidősebb református templomba járó Hercegszőlősön. Istenhitére támaszkodott egész életében – így vészelt át háborúkat, betegséget és nélkülözést, és ennek köszönhetően élt meg boldogabb pillanatokat is.
Idős embereket a hosszú élet titkáról kérdezni újságíróknál szakmai ártalom. Én ezt a kérdést Eszti néninek nem tettem föl, és ő sem osztott meg velem egy mondatban évtizedeket összefoglaló életbölcsességet.
Beszélgetésünk során mégis megértettem, mi volt az, ami motiválta, munkára, gyereknevelésre és a család eltartására serkentette egy életen át, s a mai napig is erőt ad neki a mindennapok legapróbb – bár a korához képest nem is olyan apró – küzdelmeiben is. Mikor meglátogattam, éppen kocsonyát készített. Már a tányérokban volt, de még nem remegett, hiszen Eszti néni kellemesen meleg kiskonyhájában nem volt alkalma találkozni a tél foga fehérjével.
Legtöbb idejét otthon tölti, abban a 200 éves házban, ahol élete nagy részét leélte. Még sincs elzárkózva a külvilágtól, mint mondta, rendszeresen követi a híradót, így naprakész Horvátország és tágabb környezete dolgaiban is. Attól, hogy nem foglalkozol a politikával, a politika még foglalkozik veled – szokták mondani. Eszti néni is ehhez tartja magát, hiszen a „nagypolitika” kihatással van az ő nyugdíjára is. Márpedig ez nem elhanyagolható tényező számára, hiszen tűzifáról kell gondoskodnia, villanyt, vizet, tévét, szemétszállítást kell fizetnie, és akkor még mindig nem lakott jól. A gyerekeinek is besegít anyagilag. Lévén, hogy családjában többen is betegeskedtek, fiatalabb korában is neki jutott a kenyérkereső szerep.
A háború a gazdaságot és az egészséget is tönkretette
Hercegszőlősön született, édesapja és nagyapja is földműves volt. A családi gazdaság említése szomorú emlékeket idéz föl benne.
– Mindkét világháborúban kifosztottak bennünket. Elvesztettük a lovainkat és a földjeinket is. Mindenünket be kellett adnunk az ötvenes években a szövetkezetbe, és semmit sem kaptunk vissza – kezdte visszaemlékezéseit Eszti néni.
A maradék birtok egy részét azért voltak kénytelenek eladni, hogy fizetni tudják a kórházi ellátást, ugyanis többen betegeskedtek a családban.
Férje a második világháború idején magyar katona volt, s a partizánok bántalmazásainak esett áldozatul – a sérülések következtében megbetegedett, s harminchat éves korában hunyt el. Nem a férje volt az egyetlen a családjában, aki a partizánok áldozata lett, így járt az apósa is.
Eszti néni a háborúk során sok mindennek volt szem- és fültanúja, olyan borzalmas dolgoknak, amelyekről inkább nem is beszél.
Élete nagy részében magára volt utalva, de mindig feltalálta magát. A szerb-horvát nyelvtudás sohasem okozott számára gondot. Mivel a két világháború közötti években járt iskolába, csak szerbül volt alkalma tanulni.
– A nyelvet ismerni kellett, mert „Rácország” volt. Magyarul nem nagyon lehetett beszélgetni. Akkor „szokolicának” hívtak bennünket. Fehér blúzunk volt, sötétkék szoknyánk, fehér harisnyánk és piros papucsunk. Mentünk táncolni, színdarabozni, amit parancsoltak. Mert ezek mind kötelező tevékenységek voltak – gondolt vissza a régi időkre, melyekből szép emlékei is maradtak.
Legszebb emlékei gyerekkorából maradtak
Az volt a legboldogabb időszak a számára, amikor még gyerekként pudárkodni jártak a hegyre. A szőlőtermés őrzése a fiatalok szórakozása volt akkoriban.
– Nagylány koromban volt egy nagy darab szőlőültetvényünk a hegyen. Oda jártunk pudárkodni, nagyapám vigyázott ránk, és édesapám is élt még, mindenről gondoskodott, azok voltak a legszebb idők. A legények is meglátogattak bennünket, gramofonról szólt a zene, ez volt a szórakozás számunkra, meg a bálok, ahova ugyancsak szívesen jártunk – mondta Eszti néni, de hozzátette, nem csak fiatal korából őriz szép pillanatokat. Élete során sokat utazott, volt olyan időszak, amikor családjával évente lementek a tengerpartra, mivel ott is élnek rokonaik. A férje egy ideig Dubrovnikban dolgozott kőművesként. Autóbusz vitte az ételt a munkásoknak, így neki is volt alkalma leutazni kéthetente.
Idősebb korában pedig a nyugdíjasokkal szerveztek kirándulásokat. Járt Máriabisztricán, Belgrádban, Zágrábban és sok más helyen is.
– Soha nem esett nehezemre a buszozás, most meg már a rövidebb gyaloglás is fárasztó. Nyáron sétálgatok, de ilyen hidegben nem szeretek kimenni. Vasárnap sem voltam a templomban, majd ha jobb lesz az idő – mondta. A vallásgyakorlás számára alapvető fontosságú, akár a mindennapi kenyér.
Korához képest jó egészségnek örvend. Orvosságot ugyan kell szednie, de el tud végezni minden ház körüli munkát.
– Nyolcvannyolc esztendő nem kevés. Ezeket az éveket úgymond le kellett élni, dolgozni, kínlódni, és nem menekülhettem sehova sem a gondok elől – mondta Eszti néni. – Erre pedig csak úgy voltam képes – tette hozzá -, hogy hittem Istenben és rábíztam magam, hiszen nélküle senki sem irányíthatja az életét.
{fcomments}
