Huszonkét éven át mindennap kézzel szólaltatta meg a református templom harangjait Nagypiszanicán Berkes János. Apjától örökölte a szolgálatot, s ma már az unokája viszi tovább. Története egyszerre szól hitről, kötelességről és a magyar közösség megmaradásáról Belovár-Bilogora megyében.
Advent küszöbén ünnepi istentisztelet keretében avatták fel a megújult nagypiszanicai református templomot. A felújítás nemcsak egy 1903-ban épült, műemléki védettségű épület megmentését jelentette, hanem a nyugat-szlavóniai magyarság több évszázados jelenlétének a még láthatóbbá válását is. A renoválást a horvát és a magyar kormány a HMDK közbenjárására támogatta; a templom ma ismét méltó része annak a közös szellemi térnek, amelyben Nagypiszanica három felekezete él egymás mellett. És ehhez a templomhoz nemcsak közösségi emlékezet, hanem egy különösen szép, nemzedékeken átívelő személyes történet is tartozik – Berkes Jánosé, aki több mint két évtizeden át a harangokon keresztül volt része a falu mindennapjainak.
Amikor János átvette a harangozást édesapjától, a templom még nem volt felújítva, de a hívek szívének akkor is kedves volt – ahogy neki magának is. Mindennap pontosan déli tizenkettőkor és este hétkor megszólaltak a harangok. Istentiszteleteken, ünnepeken, halálesetkor, sőt veszély idején is: tűzesetkor vagy vihar előtt, amikor régen még azt hitték, a harangszó elűzi a jégesőt.
– Nehéz volt a dolgom a kötelekkel – emlékszik vissza János. – Erő kellett hozzá, és a hallásom is megsínylette. De szerettem csinálni.
Szerette, pedig ez a szolgálat kötöttséget jelentett. Huszonkét éven át alig hagyhatta el a falut. Akár otthon volt, akár a földeken dolgozott, ha eljött az idő, traktorra ült, visszagurult a templomhoz, meghúzta a toronyban lakó harangokat, majd ment vissza a munkájához. Nem panaszkodik: úgy érzi, ez volt az ő hivatása.
A harangozást apjától örökölte, aki egykor egyházi gondnokként szolgálta a közösséget. A család története azonban korábbra nyúlik vissza. János dédszülei Budapesten dolgoztak, majd összegyűjtött pénzükkel Horvátországba költöztek, mert itt akkoriban olcsóbb volt a szántóföld. Előbb Kispisznicén (Mala Pisanica) éltek, később Nagypiszanicán telepedtek le, míg a nagyapai ág Lasovacból érkezett. Nem csoda, hogy a Berkes család mindmáig büszke magyar gyökereire, a harangozás pedig náluk nemzedékeken átívelő hagyomány. János nemcsak a napi rutint végezte, hanem a temetési rendet is pontosan ismerte: másképp szólt a harang, ha asszony halt meg, és másképp, ha férfi; más volt a hangja, ha veszélyt jelzett, és más, ha búcsúztatott.
Feleségével, Mariskával nehéz, de szép falusi életet éltek. Dolgoztak a földeken, nevelték a lányaikat, segítették egymást, ahogyan egy összetartó közösségben szokás. Büszkék magyar gyökereikre, és ugyanilyen természetességgel tisztelik a más felekezetekhez tartozókat is, a katolikusokat és az ortodoxokat is. Számukra Nagypiszanica három temploma nem megosztottságot, hanem gazdagságot jelent.
Ma már a harang nem kötélhúzogatással, hanem digitális vezérléssel szólal meg. De a hagyomány nem szakadt meg: János unokája, Nina vette át a harangozói feladatot. Ő már nem húzza a nehéz köteleket, de halálesetkor, istentisztelet idején ma is ő indítja el a harangszót. Így folytatódik a családi örökség: dédapa, nagyapa, apa és unoka – négy nemzedék szolgálja ugyanazt a közösséget.
Hiába működteti a technika, a harang hangja ugyanaz maradt: mély, erőteljes, mégis megnyugtató. Összeköti a múltat a jelennel, az emlékezést a reménnyel. Ahogyan Berkes János életútja is bizonyítja: vannak szolgálatok, amelyek nem a fizetségről, hanem az odatartozásról, a felelősségről és a szeretetről szólnak. És talán ez a legszebb üzenete ennek a történetnek: jó dolog szeretni azt, amit az ember a közösségéért tesz.
