A vörösmarti Nikolin Antal a jugoszláv időkben folyami hajósként dolgozott. A honvédő háború kitörésével a vállalat hanyatlani kezdett, 2000-re pedig csődbe ment. A többi dolgozóval együtt ő is munka nélkül maradt, azóta nem is találja föl magát. Most súlyos nélkülözéssel kell küszködnie.
Nikolin Antal akkor élte legszebb éveit, amikor 1973 után, leszolgálván a katonaságot, alkalmazta egy belgrádi folyami hajós cég. A matrózok feladata nem éppen leányálom, kemény fizikai munkából áll – legalábbis az a része, amikor a hajóról le- vagy éppen felpakolnak –, ez nem a kapitány és a gépészek dolga, hanem a hajóslegényeké. A vállalat fő tevékenysége a sóder (vagyis a kavics) és homok kitermelése és folyami szállítása volt a Dunán, a Száván és mellékágaikon.
Beszélgetőtársunk dolgozott kétszemélyes uszályon, amellyel az árut a hajótól a kikötőig szállították, de a rakodógépen és a hajón is, ahol már népesebb személyzet dolgozott. A matrózmunkának köszönhetően sok helyen megfordult. Belgrád környékén dolgozott legtöbbet, de Županján, Brčkón, Orašljén, Eszéken is megfordult, 1989-90-ben pedig olyan hajóra került, amely Magyarországra, Csehszlovákiába és Ausztriába is szállított árut.
– A kollégáimmal mindig jó kapcsolatot ápoltam, a fizetéssel is meg voltunk elégedve, ráadásul mindig is szerettem a vizet, amelyhez a munka még közelebb hozott – mondta Nikolin Antal.
Mikor megfeneklik a hajósélet
A honvédő háború kitörésekor a vállalat 90-es évek elején kezdődött felvirágzásának vége szakadt, ráadásul egy szerencsétlen baleset következtében Nikolin Antal megsérült: 1991-ben meglőtték Vörösmarton, amibe kis híján belehalt. Miután felgyógyult a sérülésből, még visszament dolgozni a hajós vállalatba, de onnantól kezdve már csak könnyebb fizikai munkát végezhetett, amely után kevesebb fizetés is járt. – Vagyis csak járt volna – tette hozzá, merthogy a háborús években már egyébként sem kaptak fizetést.
2000-ben végképp beadta a kulcsot a vállalat, a munkásokat szélnek eresztették, Nikolin Antal is ekkor kapott felmondást, huszonhét év munka után. Azóta munkanélküli. Igyekszik föltalálni magát, ahogy tudja. Napszámba jár, szezonmunkát vállal, minden alkalmat megragad, hogy kiegészítse a szociális támogatást, hiszen 600 kunából nem tudna megélni. A tűzifára is kapott támogatást, és kiharcolta, hogy ne kelljen fizetnie a kommunális adót, de még így is alig jut pénze élelemre.
A szegényt az ág is húzza
Egy néhány évvel ezelőtti esőzés tönkretette a hajlékát. Legjobban az omladozó ház keseríti meg az életét. Az akkori esőzések következtében több pince is beszakadt, sokan szenvedtek anyagi kárt a partról lezúduló víz és iszap miatt. Az esős hónapok Antal házát sem kímélték, falai és mennyezete berepedeztek, jóformán teljesen lakhatatlanná vált. Csak jobb híján tartózkodik az életveszélyes házban, amely bármikor összeroskadhat. Akkor dőlt be a kútja is, így azóta ivóvize sincs. Esővízzel mos, az ivóvizet tartályban hordja. A kérdésemre, hogy mihez kezd, hogyha egyszer tényleg összedől a háza, fanyar mosollyal az arcán azt mondta, majd szerez egy sátrat. Tényleg nem volt jobb válasza rá. Pár év múlva nyugdíjas lesz. Bár a szerb nyugdíja nem lesz több a szociális támogatásnál, pár száz kunával mégis könnyít a helyzetén, de még úgy sem valószínű, hogy önerőből meg tudja oldani a lakhatását.
Álmokat visz a víz
Sok minden közrejátszott abban, hogy Nikolin Antal sorsa így alakult: a Szerbia ellen bevezetett embargó, amely után a vállalat nem szállíthatott külföldre és hanyatlani kezdett; egy barátinak indult összejövetel ’91-ben, amely a társaságon belül kipattant lövöldözéssé fajult; a háború, ami sohasem tesz jót semminek; majd a nyári ítéletidő, amelynek következtében Antal otthona majdnem összedőlt. Ha csak teheti, a kilátástalanságból horgászni menekül, hogy közelebb lehessen a vízhez, amit már matrózkorában is annyira szeretett. Ezt legalább nem veheti el tőle senki és semmi.
{fcomments}
