A sepsei születésű Kollár Dénes 1968-ban hagyta el drávaszögi otthonát. Az első itteni „gastarbeiterek” közé tartozott, akik azokban az években Nyugat-Európában vállaltak munkát a jobb élet reményében. Különb sorsot álmodott magának, mint amilyen otthon várt rá, a családi gazdaságban, ahol munkából volt bőven, haszonból viszont annál kevesebb. Svájcban, majd Németországban dolgozott, családot alapított, és mostanra már unokákkal büszkélkedhet. A nyarat, ahogy minden évben, idén is itthon tölti rokonai között.
Dénesnek nem indult könnyen az élete. Tizenhat éves koráig háromszor nézett farkasszemet a halállal. Kilenc hónapos korában szülei súlyos tüdőgyulladással vitték orvoshoz, aki már csak egy injekciót tudott adni neki, hogy „ne útközben haljon meg, hazafelé menet”. Ám otthon sikerült felépülnie. Kamaszkorában édesanyja kukoricáért küldte. Már sötétedett, amikor a jól megrakott szekérrel hazafelé tartott. Egy meredek lejtőn ereszkedett le, amikor a szekér megdöccent, és Dénes pillanatok alatt a kerekek között találta magát – egy hajszálon múlt, hogy nem gördültek át rajta. Harmadszor pedig a vakbélgyulladás lett majdnem a végzete. Súlyos hasfájásáról édesapja úgy vélte, hogy gyomorrontást kapott. Amikor már nyilvánvaló volt a baj, neki kellett utolsó erejével elhajtania Hercegszőlősre, ahonnan Eszékre küldték azonnali műtétre. A beavatkozás után az orvos közölte vele, ha pár órával később érkezik, már nem tudták volna megmenteni.
A családi gazdaságban nem látott életcélt
Ezek az esetek gyermekkorának „mélypontjai” voltak. Természetesen sok szép emléket is őriz a szülői házból. Viszont alapvetően nem volt könnyű gyermekkora sem neki, sem testvéreinek. Szülei fiatalon munkára fogták, ami mellett tanulnia is kellett, így nem sok ideje jutott játékra, pedig a focipálya ott volt a közelben. Hamar fel kellett nőnie. És hiába „érett a napon”, szántott, vetett, szüretelt, ezekben a tevékenységekben nem látott életcélt. Addig tengődött céltalanul, amíg egy szép napon nem adódott lehetősége svájci munkavállalásra. Meg is ragadta az alkalmat, bár az apja ellenezte az ötletet. Úgy tervezte, hogy Dénesre fogja bízni a családi gazdaságot. Ő viszont már fiatal korában is céltudatos volt, senki el nem tántoríthatta attól, amit elhatározott.
– Cseppet sem volt egyszerű elhagynom a szülőfalut, szeretteimet, hogy helyette új életet kezdjek idegen környezetben, idegen emberek között, egy számomra addig ismeretlen nyelven. Első munkahelyemen sokat kellett dolgozni, de jól megfizettek érte, és ez ösztönzőleg hatott rám. Már Svájcban tudtam, hogy nem térek vissza a Drávaszögbe – mondja Dénes.
A hadkötelezettségnek azért eleget tett
Hogy a későbbiekben is hazajárhasson, és hogy ne tekintsék katonaszökevénynek, eleget akart tenni a hadkötelezettségnek. Így ideiglenesen hazajött a svájci Mellingenből, és eleget tett a jugoszláv „néphadseregbe” szóló behívónak. Mivel a szerb-horvát nyelvet nem volt alkalma elsajátítani, a katonaságnál rákényszerült, hogy megbirkózzon a feladattal. A Belgrádban töltött év nem volt könnyű időszak az életében. A tizenkét hónap alatt körülbelül nyolcszor volt a városban. Elmondása szerint a környékbeli lakosság nem tisztelte a katonákat honvédőkként – hozzátette, hogy valószínűleg meg is volt erre az okuk. 1971 augusztusában leszerelt, és pár nappal később már utazott is Németországba. Ekkor már két lánytestvére kint élt egy dél-németországi kisvárosban, Balingenben. Mivel a papírok intézése 4-5 hónapot is igénybe vett, spórolt pénzét pedig felélte a katonáskodás alatt, így ismét Svájcban vállalt munkát, jobb megoldás híján munkaengedély nélkül. Hetvenegy decemberében már legálisan dolgozhatott Balingenben. Többször is munkahelyet váltott, míg végül a Bizerba mérleggyárban megtalálta a helyét. Itt már barátokra is szert tett. Hamarosan leendő feleségét is megismerte 72-73 telén, kis idő múlva egybe is keltek. Ekkor már Wehingenben élt, a mérleggyár viszont Balingenben volt. Az akkori olajválság miatt újból munkahelyet váltott, hogy ne kelljen naponta utaznia. Következő állása egy fémfeldolgozóban volt, a lakásuk közelében. Szerette ezt a munkát. Pár év múlva önszántából CNC programozási tanfolyamra is eljárt, amit a gyárban használatos gépeknél tudott alkalmazni. Azonban az üzem egyre inkább a fegyverek gyártása felé vette az irányt, és mivel feleségével, Veronikával ekkor már vallásos életet éltek, Dénes nem látta jónak, hogy emberölő gépek gyártásával foglalkozzon. Szerencsére hamar talált magának új állást egy másik gyárban, ahol a végtermék már nem fegyver volt.
Autodidakta programozó, majd nyugdíjas
Közben szülőföldjén kitört a háború, ami legalább annyira megviselte, mint családtagjait odahaza. Testvérei közül többen is elhagyták a Drávaszöget, néhányan Wehingenben találtak menedéket, vigaszt és munkahelyet Dénesék segítségével. Miután otthon rendeződött a helyzet, „vendégei” hazamentek, számára pedig minden visszazökkent a régi kerékvágásba.
A 90-es évek közepén CAD-CAM programozóként kezdett dolgozni, a gyártási folyamat megtervezésével bízták meg. Munkahelyén megbecsülték az egyébként nyolc osztályt végzett, autodidakta programozót. Egészen addig, amíg el nem végezte feladatát – ezt követően, 2011-ben felmondtak neki. Jelenleg nyugdíjasként morzsolgatja éveit, bár nem hagyott fel véglegesen a programozással sem. Legfőbb örömét családjában, unokáiban leli, na meg a horgászásban, amelyet nagy kedvvel űz az itthon töltött hetek alatt is.
{fcomments}
