Már elmúlt éjfél. Laci még mindig nem jött haza a kocsmából. Így megy ez évek óta.
Anna reflexszerűen elindult a kocsma felé. Azt tervezte, megvárja a mentőket, elmondja nekik, hogy teljesen mindegy, mit csinálnak vele, mert néhány nap múlva újra vinniük kell. Nincs már határ, nincs valóság. Még aznap is elhitette magával, hogy szánja őt, pedig gyűlölte. Ezt másnak soha nem mondta el, inkább védte, akárhogy is akarták a tudtára adni, hogy meneküljön, mert a sírba viszi.
A szaga és a bamba üres tekintete fájt Annának a legjobban. Az egykor fénylő szemek most a háttérből meredtek rá, nem volt azokban már semmi, ami emberre emlékeztette volna…
Ott feküdt pár lépésre a kocsmától. Szivárgott a vér a homlokából, és összefüggéstelen hangokat adott ki magából. Ez lenne az ő Lacija, akit már diákként imádott? Kicsit közelebb lépett, éppen csak annyira, hogy lássa, nem nagyobb-e a baj, mint amekkora szokott lenni. Nem akarta nézni, de nem tudta elfordítani a fejét. Elhúzódott az utcai lámpától, és a fal mellett megvárta, míg a villogó mentőautó megérkezik.
Nem rohantak, tudták, hova jönnek, majd lassan elszállították Lacit.
Annát nem látták, akinek a hang nélküli sírás csak egy saroknyira kezdte el rángatni a vállát, de a lelke majd kiszakadt. Nem akarta, hogy lássa valaki, vagy sajnálja.
Még aznap éjjel jött a telefonhívás, de nem az, amit Anna várt, amit már megszokott. Tudták, hogy kivel beszélnek, hiszen ismerték a helyzetet. Más volt most a telefonáló hangja. Kimértebb, óvatosabb. Nem vágott bele a közepébe, hogy igen, megint itt van, így Anna sem kezdte a megszokott mondókáját, hogy miért nincs kényszergyógykezelés, hiszen tönkreteszi a család életét.
Ehelyett tárgyilagosan ugyan, de együttérzően közölték, Laci stroke-ot kapott. Él, de kómában van.
Anna sokáig nem mozdult a székről, miután letette a telefont. Nem esett kétségbe, nem ijedt meg, egyszerűen csak elgondolkodott, már-már hidegen, kívülről nézve a sorsukat. Mi van, ha meghal, mi történik, ha túléli? Csak ürességet érzett.
Tíz napig volt a kórházban, de kiderült, maradandó sérülést a stroke nem okozott. Két nap múlva ott álltak az intézet előtt, ahol Laci köszönés nélkül becsukta maga mögött az ajtót.
Ez volt az a pont, amikor Annában halvány reménysugár kezdett parázslani, hogy talán még sincs minden veszve.
Hosszú hetek teltek el. Odáig jutott, hogy megadja Lacinak a lehetőséget, még egyszer, utoljára.
Amikor Lacit kiengedték, adott két puszit Annának, mint amikor távoli ismerősök találkoznak, aztán beszállt az autóba. Hosszú percekig nem szólaltak meg, végre Laci törte meg a csendet – mondani akart valamit.
Anna önkéntelenül elmosolyodott. Számított rá, hogy bocsánatot kér az elmúlt évekért és megköszöni, amit eddig érte tett. Már elképzelte, hogy ráteszi a kezét a kezére, mint amikor összeházasodtak.
– Szeretnék elválni tőled – mondta Laci.
Anna arcán még ott volt a mosoly, amikor eljutott a tudatáig a hasba rúgás. Egy rettentő nevetőgörcs jött rá. Potyogtak a könnyei, és jó ideig nem tudta abbahagyni. Ettől Laci zavarba jött. Amikor Anna lecsillapodott, gúnyosan azt kérdezte, hogy jutott erre a nagyszerű döntésre, amit ő évekig képtelen volt meghozni.
– Szerelmes lettem. Ő is beteg volt, de már jobban van.
Az intézet falai között is felbukkanhat a nagy érzés. Nagyon szerették egymást. Engedje el – kérte Laci.
Anna akkor már őszintén mosolygott. Másodpercek alatt suhant végig benne az elmúlt évek összes kínja. Laci vállára tette a kezét, és útjára engedte.
Lassan kiszállt az autóból, és titokban letörölte előtörő könnyeit. Szinte megkönnyebbült. Szabad lett, végre mer hangosan nevetni, ez még ugyan nem a boldogság, de most úgy érzi, hogy újra él, és ez jó.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
