Ilyenkor, március idusán, legnagyobb nemzeti ünnepünk előestéjén az ember átgondolja kicsit közös dolgainkat. Mi lett volna, ha nem kisebbségi sorba születik, ha ősei beolvadtak volna, ha kivándorolt volna, ha Magyarországra költözött volna? És mi lenne, ha csak egyszerűen feladná az örökös küzdelmet, az önmagunkért, jogainkért való kiállást?
Sokszor nem csak mások bántanak minket, saját magunk is rontani tudunk helyzetünkön. Itt vannak példának okáért magyar iskoláink, megmaradásunk legfontosabb pillérei. Nem mehetünk el szó nélkül a „díszeitől” (táborok, bálok, országjárások, nyelvtanfolyamok stb.) és szellemiségétől megfosztott Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központ mellett, ahol a diáklétszám csökkenése szinte már visszafordíthatatlan. Az elmúlt négy évben a Központ vezetése mindent megtett, hogy jó hírét megtépázza, az intézmény működését botrányokkal tarkítsa. Kiutasították az ott működő egyetlen horvátországi magyar tv-stúdiót, amellyel a diákok napi kapcsolatban voltak, de a magyarigazolvány-irodát is kiebrudalták. Lelkük rajta! De megfogadtuk, hogy nevüket nem hagyjuk feledésbe merülni, a tetteik miatti felelősségüket mindig hangoztatni fogjuk, hogy soha ne lehessen nyugtuk.
Hogy mindez megtörténhetett, a politikának „köszönhető”. A politika beleszól magyar általános iskoláink működésébe is, nem törődve azzal, mennyi kárt okoznak ezzel maroknyi közösségünknek, a káderpolitika kézi vezérlése ugyanúgy működik, mint a „szocializmus” fénykorában. Vezető pozíciót itt csak az tölthet be, aki kiszolgál egyéb érdekeket.
Miért nem fogják fel végre, hogy mennyi kárt okoznak!
És itt van akkor második, erősen rogyadozó alappillérünk, az egyház. Száz sebből vérzik, „katonái” felőrlődnek egymás gyalázásában, vezetőik közül egyesek saját kis üzleti érdekeikkel vannak elfoglalva. Nem törődve a néppel, a nyájjal, csak a pénzzel és a hatalommal. Számukra semmi sem drága.
És akkor elérkeztünk a harmadik pillérhez, a gazdasághoz, amit itt most nem boncolgatnék, a gazdasági világválság kellős közepén, Horvátország legelmaradottabb csücskében, ahol a tömbmagyarság él. Jól jött volna egy kis anyaországi segítség, talán körültekintőbb lehetett volna Magyarország, amikor az elsők között nyomta meg a gombot Horvátország EU-csatlakozását illetően.
Mit tehet a magyar itt, Európa e szögletében, szülőföldjén, amelyet önként soha nem hagyott el, ahova, ha csak tehette, visszatért, ahol most is él? Adja fel önmagát és olvadjon be? Vagy a többségi nemzettől elzárkózva ugyan, de önszerveződve, saját kis közösségének éljen mindaddig, amíg lesznek olyanok közöttünk, akik felvállalják hovatartozásukat, anyanyelvüket, akik a nemzethez akarnak tartozni, akik jót akarnak neki, és nem önös érdekek vezérlik őket?
Hamarosan kiderül, kik lesznek többen.
