Nyolcvanadik születésnapját ünnepelte Solti Mihály, az egykori mohácsi menedékes kollégium igazgatója. Családja ebből az alkalomból olyan meglepetéssel készült számára, amelyre egyáltalán nem számított.
A meglepetés-szülinapra június 13-án került sor a csúzai Kossuth-házban. Lányai azzal az indokkal csalták el otthonról Misi bácsit, hogy borkóstolóra mennek Csúzára.
– A borkóstoló nem maradt el, de hogy mindez családtagok, egykori kollégák és volt diákok társaságában történik majd, arra nem gondoltam – osztotta meg velünk utólag az ünnepelt.
Az ünnepségre a legtöbben a közelből érkeztek, de voltak Magyarországról, Németországból, Hollandiából is vendégek.
A kapcsolatot, a közösségi oldalaknak hála, több egykori kollégájával és diákjával is tartja.
Az ’56-os forradalom elől menekültek ide Mohácsról
Misi bácsi Mohácson született, majd az 1956-os forradalom elől menekültek Jugoszláviába, gyermekkorának jelentős részét itt töltötte. Néhány év leforgása alatt nyolc különböző helyen járt általános iskolába, annyit költöztek. A gimnáziumot Vajdaságban, részben Zomborban, részben Nagybecskereken végezte el, majd testnevelés-biológia szakos tanárként szerzett diplomát.
A honvédő háború éveiben a mohácsi menedékes kollégium igazgatója volt
A kilencvenes évek elején visszaköltözött a Vajdaságból családjával a szülővárosába, Mohácsra, ahol a gimnázium régi kollégiumában helyezték el a szerb agresszió elől elmenekült diákokat és több tanárukat is. Itt kapott nevelőtanári állást. Nyelvtudása és pedagógusi tapasztalata miatt hamar fontos szerepet kapott az intézmény életében: elődje nyugdíjba vonulását követően nevezték ki igazgatónak. A kollégiumban mintegy hatvan-hetven diák lakott.
– Jó csapatot alkottunk a nevelőgárdával, és a fiatalokkal sem volt semmi gond, különböző nemzetiségű, középiskoláskorú gyerekek laktak a kollégiumban, akikre már mindent rá lehetett bízni – nyilatkozta lapunknak Solti Mihály.

Hozzátette, a legnagyobb kihívást talán a kollégiumi életfeltételek javítása jelentette számukra, ami nem volt egyszerű az adott körülmények között. Talán ennél is nagyobb súlyként nehezedett az intézményre a gyerekekkel és oktatókkal együtt a háború, illetve a menekültség ténye, amely miatt a diákotthon létrejött.
A kollégium lakói számára kirándulásokat, sportprogramokat szerveztek, igyekeztek olyan körülményeket teremteni, amelyek között legalább egy kicsit megfeledkezhetnek arról, amin kénytelenek voltak keresztülmenni.
Mindig arra törekedett, hogy „több lábon álljon”
Riportalanyom a pedagógusi pálya mellett mindig kereste az új kihívásokat. Elvégezte a gépjárműoktatói képzést, vizsgabiztos lett, később pedig bírósági tolmácsként is dolgozott.
Már a Vajdaságban saját autósiskolát működtetett, később Magyarországon is foglalkozott gépjárműoktatással. Munkáját azonban mindig ugyanaz a szemlélet vezette.
– Soha nem fölfelé kapaszkodtam. Minél magasabbra jut az ember, annál nagyobbat lehet esni. Ezért én sohasem fölfelé kapaszkodtam, hanem minél inkább szerteszét – mondta Misi bácsi.
A széleskörű tevékenységből is kiemelte a zenét, amely fiatalkorának meghatározó része volt. Évtizedeken át muzsikált lakodalmakban és különböző rendezvényeken. Harmonikán, szaxofonon és szintetizátoron is játszott. A hétvégi fellépések gyakran hajnalig, sőt másnap délig tartottak.
Nyolcvanéves korára egyik lányának a családjához költözött Laskóra. Elsősorban szeretteinek él, szerencsére náluk a legszűkebb családi kör sem olyan kicsi, van úgy, hogy több mint húszan ülnek az asztalhoz.
Szép számban jöttek össze az őt felköszöntők a csúzai ünnepélyre is. Lapunk szerkesztősége pedig ezúton kíván jó erőt és egészséget Misi bácsinak.














