Eltűnni látszik a mesemondás hagyománya. A technikai fejlődésnek köszönhetően sokkal gyorsabban szerezzük meg az információkat, így a személyes kommunikáció egyre jobban háttérbe szorul. Régen, amikor még nem volt a háztartásokban elektromos áram, az emberek énekléssel, mondókákkal, mesékkel szórakoztatták magukat és egymást, így tették elviselhetőbbé a munkát, így ütötték el szabadidejüket. Ezekbe az időkbe csöppenhetünk vissza a laskói Dobszai Maris néni történeteit hallgatva, a mesék révén meg a még távolabbi múltba.
Maris néni sokoldalú egyéniség, szabadidejében kispárnákat hímez vagy a virágoskertjét gondozza, melyben tulipánok, jácintok, nárciszok, és harangvirágok díszelegnek. Elnöke a laskói „virágos klubnak” is. Legfőbb hobbija mégis a mesemondás. Már gyerekkorában is nagyon sok történetet hallott. Amikor összejöttek egy-egy névnap, születésnap vagy disznótor alkalmából, mesékkel ütötték el az időt. Később újabb történeteket gyűjtött a faluban élő öregektől. Különösen a történelemmel kapcsolatos mondák érdeklik, mindig is foglalkoztatták a régmúlt idők titkai. Valamikor régiségeket is gyűjtött, azonban ezeket mára elosztogatta. Történeteinek nagy részét lejegyezte egy füzetbe, de Maris néni kívülről tudja az összest, ezenkívül népdalokat és mondókákat is ismer. A laskói iskolások is szívesen hallgatják a betyárvilággal vagy éppen a „török háborúval” kapcsolatos mondákat. A laskói iskolában, valamint több rádióban és tévében is felolvasták már ezeket. Némelyik történet magyarázatot igyekszik fabrikálni egy-egy földrajzi név eredetére.
Miről kapta a nevét Laskó?
Ebbe a kategóriába tartozik a következő történet is, mely Laskó nevére próbál fényt deríteni.
A Duna szabályozása előtt Laskó kikötőváros volt. A falu közelében volt egy vízimalom, mely a folyó lassú folyása miatt lassan működött. A monda szerint erről nevezték el a falut előbb Lassúnak, és mivel régen szerettek mindent becézni, később Lassúka lett, végül ebből alakult ki a mai Laskó helységnév. Állítólag a falu egykor nem is ott helyezkedett el, ahol ma. Laskó és Várdaróc között van egy Almáska nevű dűlő. Sok kökény- és galagonyabokor volt ott, és vadalmafák. Apró termésük miatt Almáskának nevezték el a dűlőt. Ezen a helyen lakott egykor Laskó népe, és csak később szerveződött újjá jelenlegi helyén.
Maris néni összegyűjtött történetei elevenen őrzik a török háborúk emlékeit, elsősorban az elrejtett török kincsek foglalkoztatják. Ilyen a kőkecske története is. 1903-ban két török kereste Albertfalu és Laskó között a kőkecskét, végül a Dragula bréga nevezetű úton találtak rá, ahol éppen útépítés folyt. A munkások már előtte rábukkantak a felismerhetetlenné töredezett kődarabra, azonban nem tudtak vele mit kezdeni, így hát félredobták. Nagyot csalódtak, amikor a két török felfedezte a lyukat a kecske hátsó fertályán, ami egy kulcsnak a nyílása volt. Miután kinyitották, ezüst és arany evőeszközöket, valamint ékszereket találtak benne.
Egy másik monda a harangban elrejtett kincsről szól. Egy laskói asszony mesélte Maris néninek, hogy a nagyszüleihez beállított néhány török férfi. Térkép volt náluk, és nehezen, de sikerült elmagyarázniuk, hogy a ház alatt van elrejtve egy kincsekkel teli harang. A hatóság nem engedte, hogy lebontsák az épületet, így máig is rejtély, hogy van-e kincs a ház alatt, vagy nincs.
Maris néni a betyárok idejéből is ismer néhány történetet. Az egyik ilyen a Csingilingi csárda nevével kapcsolatos. A csárda Rózsa Sándor idejében is működött, aki gyakran bujkált errefelé. Csengőt tettek a bejárati ajtóhoz, hosszú zsinórral, aminek a végére őrt állítottak. Mikor jöttek a zsandárok, az őr jelzése után volt idejük elmenekülni a mulató betyároknak. A Csingilingi csárda a csengő hangja után kapta nevét.
– Amikor a szülőházamat bontották, feltűnt valami a többszörösen átmeszelt mestergerendán. Nagyon öreg ház volt már. Megtisztítottam, lekapartam a meszelést, akkor láttam csak, hogy az van bele vésve; „Itt járt Rózsa Sándor”. Kár, hogy a gerenda már nincs meg, sajnos nem írtam fel, hogy milyen évszám volt belekarcolva – meséli Maris néni.
A nép idealizáló hajlamának a következtében a mesék, ahogy szájról szájra terjedtek az idők folyamán, egyre jobban „kiszíneződtek”, de Maris néni szerint van igazságtartalmuk. A kérdésnél, hogy mennyire hihetünk ezeknek a történeteknek, sokkal fontosabb, hogy a szórakozás mellett hazaszeretetre, erkölcsi tartásra tanítanak, és rajtuk keresztül bepillantást nyerhetünk elődeink gondolkodásába is.
Kívánjuk Maris néninek, hogy jó erőben, egészségben még sokáig mesélhessen az utókornak.
Maris néni mondát mesél 1979-ben
{fcomments}
