Ildikó már gyerekkorában érezte, hogy kilóg a családból. Volt már egy nővére, emiatt persze fiút vártak. Ezt éreztették is vele. A testvérét istenítették, és ő, mint a szürke bárány, mindig meghúzta magát az árnyékában.
Kamaszkori problémáit, örömeit a nagymamájával osztotta meg. Nem számíthatott a szülőkre, a nővérére. A mama volt az, aki ellátta tanáccsal és meghallgatta a panaszait. Ildi így a legtöbb idejét a mamánál töltötte; még éjszakára is ottmaradt, hiszen ott olyan megnyugtató volt minden. Otthon pedig nem is hiányolták. Észrevétlenül társak lettek és kisegítették egymást.
Múltak az évek, Ildikó szép lánnyá cseperedett, és ő lett a mama büszkesége.
Ildikó első szerelmi csalódása után ugyancsak a mamánál találta meg a vigaszt. Anyja már elérhetetlen volt számára, érzelmileg is elhidegültek egymástól.
A családja egy nap azzal az ötlettel állt elő, hogy jó lenne a mamát elhelyezni az idősek otthonában. Ildi felháborodva fogadta az ajánlatot, habár ő is tisztában volt azzal, hogy az öregség elkerülhetetlen. Bármennyire is nehéz volt, ő teljes odaadással ápolta a mamát a gyengélkedő napjain. Ő vette át már a háziasszony szerepet is, pedig dolgozni is eljárt, de a mama sohasem volt elhanyagolva. Az anyjának meg is mondta, hogy ne is próbálkozzon beleszólni az életükbe, mert ők nagyon jól megvannak. Szülei dühösen hagyták ott a házat, még a mamához sem néztek be a másik szobába. Ildi sírva fakadt, amikor rácsapták az ajtót. Meg sem merte mondani a nagyanyjának a gyors látogatás okát, de az bizony sejtette, és már előre tudta, mi a teendője. Imádott unokájának elmondta, tudja, hogy ő mekkora teher a számára, de ha meg kell halnia, akkor inkább a saját ágyában szeretne örök nyugalomra térni.
Ildi megnyugtatta, hogy ő soha nem fogja elhagyni, és úgy ölelte magához a nagyanyját, mint az őt valaha kislány korában. Mintha szerepet cseréltek volna. Voltak ugyan nehezebb napok, de Ildi hősiesen ápolta a mind gyengébb asszonyt.
Egy esős reggel arra riadt fel, hogy túl nagy a csönd a házban. Rohant a mama szobájába, aki örökre elaludt. Álmában érte a halál.
Ildi vigasztalhatatlan volt, de tudta, hogy a halál is irgalmas volt hozzájuk, ilyen szép elmúlást csak a jó emberek érdemelnek.
Szüleinek csak azt üzente meg, hogy mikor lesz a temetés. Eljöttek ugyan, de se virág, se bánat nem kísérte őket.
A hagyatéki tárgyaláson is mind ott voltak: a megspórolt pénzre fájt a foguk, azonban az ügyvéd tudatta velük, hogy a mama a házat és az összes vagyonát Ildikóra hagyta. Meg is szakítottak minden kapcsolatot a lányukkal.
Ildi mégsem érezte magát elhagyatottnak az üres házban, hiszen ott volt a sok közös emlék és a mama egy életre szóló ölelése, szeretete és áldása, mindez erőt és tartást adott neki.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
