A várdaróci Péter Irén nyugalmazott magyartanár pályafutásáról mesélt nekünk. Munkáját a szakma iránti elhivatottság jellemezte, de végigkísérte életét a honvágy is, ugyanis vajdasági magyar iskolákban dolgozott nyugdíjazásáig.
A múlt század közepén a falusi családi környezetből nem volt olyan könnyű – pozitív értelemben – kitörnie annak, aki úgy érezte, többre hivatott, mint hogy a parasztmunkát folytassa, főleg abban az esetben, ha az illető nő volt, mert akkor valószínűleg még „egyenesebb” út vezetett számára a biztonságos férjhezmenetelen át a háziasszonysorsig.
Riportalanyom, Péter Irén mindenesetre sosem rossz érzéssel, inkább nosztalgiával gondol vissza a régi időkre, szerinte csodálatos dolog volt a korra jellemző nagycsalád, amelyben sosincs egyedül se gyerek, se szépkorú.
– Mi négyen voltunk testvérek, a paraszti életformába beleszülettünk. Gyerekkorunktól mindnyájunknak megvolt a feladata a családban. A föld szeretetét az anyatejjel szívtuk magunkba, de a magyar kultúra egyéb szegmenseit, a népzenét, az irodalmat is. Anyai nagyapám útmutató volt számomra, akitől az első könyveket kaptam, akitől a versek szeretetét örököltem, s ez hatással volt életem alakulására – mondta Irén asszony.
Generációjuk volt az első, amely az akkor alapított – még Petőfi Sándor nevét viselő – laskói központi általános iskolában kezdte felsős tanulmányait. Jó tanuló volt, de, mint mondja, akkoriban csak álmodozni lehetett egy baranyai faluban az egyetemről vagy főiskoláról, a fiataloknak nem nagyon volt perspektívájuk. Szerencséjére kedves magyartanárnője, Narancsik Ágnes meggyőzte a szüleit arról, hogy lányuknak igenis tovább kell tanulnia.
Szabadkától Újvidékig
Így került Kosztolányi városába, Szabadkára, ahol a gimnáziumban kitűnő tanárai voltak, a diákok a szó szoros értelmében általános műveltséget kaptak. „Kötelező jelleggel” látogatták a színházat, amit persze nem éreztek tehernek, alig várták az előadásokat.
Majd Újvidéken folytatta tanulmányait, ahol valódi kis „szigetbe” tömörült az intézmény magyar értelmisége. A tudományos munkán keresztül is ápolta a kapcsolatot szülőföldjével, hiszen a Drávaszög akkor már kedvelt kutatási területe volt a nyelvészeknek.
– Nyelvhasználatomon érződött a „baranyaiság”, amiért egyáltalán nem dorongoltak le, inkább értékelték azt. Egyik tanárom, Ágoston Mihály azt mondta, nehogy elfelejtsem, őrizzem az otthonról hozott ízes, „enyhén” ö-ző nyelvjárást – mondta riportalanyom, hozzátéve, nyelvhasználatában meg is maradt igazi darócinak, s ezt a magyar nyelvváltozatot a Magyarországon élő unokái is átveszik, ha nála vannak vendégségben.
Topolya: „Ebben a városban történt életem minden nagy eseménye”
A Drávaszögben nem volt szükség magyartanárra, amikor befejezte a tanulmányait, így Doroszlón kezdte pályafutását. Itt egy osztályt kísért a ballagásig, tagjai nemrég tartották 50. találkozójukat. Majd a topolyai általános iskolából kapott állásajánlatot, amely sokkal jobb lehetőség volt a pályafutása elején lévő fiatal tanárnő számára, mint a doroszlói, ahol már akkor is egyre kevesebb volt a diák. Noha úgy érzete, itt van rá szükség, a doroszlói iskolaigazgató biztatására mégis elvállalta a munkát.
– Harmincöt évet töltöttem a Csáki Lajos Általános Iskolában, ugyanabban a székben ülve, ugyanabban a tanteremben, és abban a városban történt minden nagy eseménye is az életemnek, ott születtek a gyerekeim… – emlékezik vissza a topolyai évekre, ahol több ezer tanítványa volt, sokukkal ma is tartja a kapcsolatot.
Munkáját mindig abban a szellemben végezte, amelynek magvait a várdaróci Bocskoros Sándor tanító úr ültette el benne: a gyereket az iskolai tananyag átadásán túl az életre próbálta nevelni. Fontosnak tartja továbbá, s ezt a mai kollégái figyelmébe is ajánlja, bármilyen apró is a közösség, a tanárnak mindig arra kell törekednie, hogy a legtöbbet kihozza belőle és az egyes tanulókból, a magyar identitás megőrzése érdekében is.
Várdarócon van igazán otthon
Ötvenöt évet élt Vajdaságban, de bevallása szerint mindig honvágya volt. Noha szerette Doroszlót és Topolyát, ahova ma is fűzik baráti kapcsolatok, családjával rendszeresen hazajártak, lányai Várdarócon élték meg gyerekkorukat. Miután az elmúlt ötven év állandó utazással telt, 2020-ban végleg hazaköltözött.
– Mindig is szerettem a paraszti életvitelt, mindig kertes házban laktam. Idehaza most baromfit tartok, kertet művelek, szilvásom van, még pálinkát is főzök. Semmilyen paraszti munkától nem idegenkedem. De meg kell jegyezni, hogy amikor az ajtót becsukom, akkor számomra egy másik világ nyílik meg: csak olvasok, írok, no meg ápolom a kapcsolatokat az ismerőseimmel, barátaimmal. A távkapcsolatok mellett ugyanolyan fontosak számomra az itteni emberek is – hangsúlyozza Irén.
Együttműködik a várdaróci kultúregyesülettel, nagy szeretettel tart tárlatvezetéseket a helyi tájház és iskolamúzeumban, ahol a kiállított tárgyakhoz személyes kötődése van, hiszen a – ma már „néprajzi” – tárgyakat az ő szülei még taneszközként használták valamikor.
– Környezetemből megjegyezték páran, úgy látják, hogy most vagyok igazán itthon, és én is így érzem – zárta a beszélgetést Irén. Megjegyezve, kicsit soká tartott a távollét, de talán az Úristen ad még annyi időt neki, hogy egy kicsit élvezhesse ezt az élethelyzetét.
