Beszélgetés Sokcsevits Dénessel, a Zágrábi Magyar Intézet igazgatójával
Sokcsevits Dénessel a Magyar Rádió Szülőföldünk című műsorának a szerkesztőségében dolgoztunk az 1990-es években, ha nem is együtt, de egymás mellett. Ismeretségünket akár a hajdanvolt újvidéki Dominó kiskocsma bánáti fröccsel megrakott asztaláig is visszavezethetnénk, de ne menjünk annyit vissza az időben.
A Szülőföldünk Rádió magyar műsora a világon szétszórtan élő magyar és magyarul még tudó hallgatókhoz, közkeletű szóval a magyar diaszpórához szólt azokról a témákról, amelyek a távolba szakadt honfitársainkat is érdekelhették, a horvát adás pedig a magyarországi horvátokról, a magyar-horvát kapcsolatokról, s általában Magyarországról sugárzott műsorokat a magyarországi horvátoknak, az érdeklődő horvátországiaknak és a világban élő horvátoknak. Aztán először a környező országok nyelvén megszólaló műsorokat szüntették meg, köztük a horvátot is, majd a világnyelveken szólókat, végül pedig a magyart. Dinko – mert így hívtuk egymás közt Sokcsevits Dénest – valójában nem volt igazi rádiós, „csak” amolyan bedolgozó külsős, mert szakmájára nézve történész, és már akkor is a Pécsi Egyetem horvát tanszékének volt a munkatársa. Majd egyetemi tanár lett, és vaskos köteteket jelentetett meg a magyar és a horvát történelemről, a több mint nyolc évszázados közös múltról, a közös királyokról.
Igen, a királyok kora – erről volt szó, erről a hosszú-hosszú periódusról, egykori közös országunkról, majd a szétválás időszakáról egészen a közelmúlt történelméig azon a két héttel ezelőtt megtartott magyar-horvát történész-konferencián is, amelynek ő volt az egyik szervezője, s amelyen oly hosszú kihagyás után újra találkoztunk. A konferencia záróakkordjaként adott állófogadáson – egy-egy pohár sauvignon blanc mellett – a január elején megnyílt Zágrábi Magyar Intézetre terelődött a szó, amelynek, mint tudjuk, Sokcsevits Dénes lett az igazgatója.
– Hogy érzed magad újra Zágrábban, most egy kicsit talán jobban otthon, mint eddig bármikor?
– Maga a szervezési munka számomra nem új, hiszen konferenciákat, kiállításokat már korábban is szerveztem. A 2002-es nagy horvát-magyar történész-konferencia szervezésében is alaposan részt vettem, csak nem voltam annyira premier plánban, mert jóval fiatalabb voltam, de a szervezést már akkor elkezdtem tanulni. Ezzel nincs gond. Inkább napi gondjaink vannak, az intézmény bejáratása, működésbe hozása akadozik, olykor a bürokrácia buktatóiba ütközünk, napi kommunikációs nehézségeink adódnak. Remélem, hogy amikor az infrastruktúránk kiépül, ha mindenünk meglesz – telefon, internet, ilyen alapvető eszközök -, akkor olajozottan működik majd minden.
– Tartalmilag – a beszerzésre váró tárgyi eszközökön túl – mi minden lesz a Zágrábi Magyar Intézetben?
– Mivel nem vagyunk collegium hungaricum, nem vagyunk oktatási intézmény, így, sajnos, ösztöndíjasokat nem tudunk fogadni. A létszámot tekintve is kis ház vagyunk, vagyis gyakorlatilag kulturális intézmény. Fő feladatunk a magyar kultúra megismertetése a horvát közönséggel, de természetesen annak is örülünk, ha a rendezvényeinkre a helyi magyarok is eljönnek. Ezenfelül közvetítő szerepünk van magyarországi és horvátországi galériák, a magyar és a horvát írószövetségek között, meg más közös programoknál is közvetíthetünk. Közös tudományos konferenciák megszervezésében is segíthetünk. Lesznek saját rendezvényeink, amelyeket az intézet költségvetéséből tudunk megoldani, vagy akár szponzorok segítségével.
– A zágrábi magyarok hogyan fogadták az intézetet?
– Úgy látom, hogy nagyon jól. Mind a megnyitón, mind az első kulturális rendezvényeinken nagy számban voltak jelen. De eljöttek a horvát kulturális élet szereplői is legalább ugyanannyian, horvát művészek, színészek, írók, más értelmiségiek.
– Zágrábban a régi jugoszláv időkben is sok magyar élt, sokan itt jártak egyetemre, de a horvátországi magyarok zöme több száz kilométerre Zágrábtól, a Drávaszögben és Szlavóniában él. Az intézet hatósugara elér hozzájuk is?
– Lesznek olyan programjaink, amelyeket hozzájuk is szeretnénk elvinni, de egyelőre még nehezen mozdulunk ki, mert még gépkocsink sincs. Természetesen nem feledkezünk meg róluk sem.
– A zágrábi Ady Endre Körrel milyen a kapcsolat?
– Velük nagyon jó kapcsolatunk van máris, sokat segítenek, az első programjainkhoz még műszaki segítséget is nyújtottak. Az Ady Kör számomra nem ismeretlen, mert Zágrábban voltam egyetemista, s akkor is jártam már ide, amikor még a Radić utcában volt. Most egészen közel, alig tízpercnyi sétára van tőlünk.
– Személy szerint mit vársz az intézettől?
– Remélem, hogy a zágrábi kulturális élet állandó szereplője lesz, ahogyan a francia vagy az olasz intézet már hosszú-hosszú ideje az, és a horvát közönség érdeklődését a magyar kultúra iránt nemcsak felkelti, hanem tartósan ébren is tartja.
{fcomments}
