Gizi mindössze három és fél éves volt, amikor elveszítette édesanyját, bátyja pedig öt. Fiatalon özvegyen maradt édesapja a munkában kereste a vigaszt.
A nagymama gondoskodott a félárván maradt gyerekekről. Szigorú, rideg tekintetével is már fegyelmet parancsolt. Gyermekkoruk örömtelen volt.
Gizit zárdába járatták iskolába. Elege lett az állandó elvárásokból. Szeretetre vágyott. A szabadságot, a világot szerette volna megismerni, ahol nem volt szidás, testi fenyítés.
Tizenöt éves korában megszökött otthonról. Nem volt hova mennie, így egy ismeretlen férfival kezdett barátkozni, akinek hízelgett a fiatal lány közeledése. Magához vette a „gyereket”, de nőként kezelte. Gizi hamarosan teherbe is esett, és kislányát a közeli város szülészeti osztályán hagyta.
Nemcsak a babájától akart megszabadulni, hanem a férfitól is.
Egy külföldi férfi lett a második kapcsolata, ami szintén gyerekszüléssel végződött. A férfi elhagyta, ő pedig kislányát szintén a gyámhatóságra bízta. Nem volt lelkifurdalása, mert igazi szerelmi kapcsolata sem volt, így a gyerekei iránt sem érzett semmit.
Boldogtalan volt. A bizonytalan jelen, a kilátástalan jövő mégsem kényszerítette vissza a családjához. Apja sem talált rá többet, hiába keresték.
Már elmúlt húszéves, amikor a konzervgyárban el tudott helyezkedni. Ez lett az első munkahelye, és végre pénzt keresett. Nem kellett már neki szánalmas, a férfiaktól kapott adomány, amit drágán „fizetett vissza”, hiszen két kislányáról nem tudott semmit.
Mintha az évek meghozták volna a biztonságérzetét. Kezdte élvezni a munkáját, különösen akkor, amikor a mellette dolgozó férfi naponta segítőkészen rakta elé a pástétomos dobozokat, hogy teljesíteni tudja a normáját. Amikor véletlenül összeért a kezük, villámcsapásként sújtott le az első szerelem. Hamarosan összeházasodtak. Gizinek nem voltak sem gyermekkori, sem a házasélettel kapcsolatos tapasztalatai, de valahogy ilyennek képzelte a boldogságot…
Amikor megszületett a kisfia, akkor döbbent rá, hogy egy ilyen csöppségnek milyen nagy szüksége van anyára.
Fájdalmas szívvel gondolt most már a lányaira. De gyorsan elnyomta a fájó emlékeket, és a legnagyobb odaadással nevelte fiát. Boldog házasságát férje hirtelen halála tette tönkre. Azt hitte, a sors bünteti.
Múltak az évek. Fia megnősült, családot alapított. Gizi egyedül maradt öreg napjaira. A szomszédok vették észre napokkal később, hogy meghalt. Nem szenvedett sokat. A bánat emésztette fel testét, lelkét.
Temetésére csak a két lánya ment el. Fia, betegségre hivatkozva, távol maradt.
A lányok egymásra találtak. Anyjuk múltját megismerve mégsem keresték fel. A nagypapával is tartották a kapcsolatot, sőt a nagybácsi is szívesen látta a lányokat.
Gizi volt a család szégyene, és nem is akartak tudni róla.
Halálhíre azért meglágyította a szíveket, de nem bocsátottak meg neki. Mint ahogy temetési szertartás sem volt, csak a két lány mormolta halkan: „Mi atyánk, ki a mennyekben vagy…”
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
