Március 10-én Csúzán tartotta a március 15-e tiszteletére rendezett központi ünnepségét a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, melynek során megkoszorúzták Ács Gedeon felújított síremlékét és a Kossuth-domborművet, majd a megemlékezés színvonalas ünnepi műsorral zárult.
A kivívott szabadság megőrzésének és az elvesztett szabadság visszaszerzésének szimbóluma lett 1848. március 15-e. A magyarság az 1890-es évektől nemzeti ünnepének tekinti ezt a napot, és szerte a világon, ahol magyarok élnek, megemlékezéseket tartanak. A Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége március 10-én a 48-as emlékhelyekkel büszkélkedő Csúzán tartotta központi rendezvényét.
„A legkisebb közösség is lehet az összmagyarság előtt példa”
Vasárnap délután 15 órakor indult az ünneplő tömeg a csúzai kultúrotthonból a református temetőbe, ahol Ács Gedeon, Kossuth Lajos tábori lelkésze és Tóth Ambrus 48-as honvédtüzér sírja előtt hajtottak fejet. Varga György csúzai református lelkész imája után Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár avatta föl Ács Gedeonnak a magyar kormány anyagi segítségével felújított síremlékét. Beszédében elmondta, hogy amiképpen Ács Gedeon száműzetésből való visszatérése is új erőt és hitbeli támogatást adott a helyi közösségnek, úgy a felújított síremléknek is a megújulást kell jelképeznie. „Legyen ez az emlékhely annak szimbóluma, hogy a legdrámaibb módon megfogyatkozott közösség előtt is nyitva áll a megújulás lehetősége, és a legkisebb faluban is lelhetünk reményre és hitre. Végezetül sose feledjük, hogy a legkisebb közösség is lehet az összmagyarság előtt példa, és minden körülmények között számíthat Magyarország támogatására“- zárta avatóbeszédét Répás Zsuzsanna, akit dr. Lábadi Károly követett. Ács Gedeon és Tóth Ambrus mellett szót ejtett a vörösmarti Béni Izsák Ferencről is, aki Kossuth Lajos után zarándokolt Turinba. Beszédében elmondta, Kossuth Lajos drávaszögi népszerűségében nagy szerepet játszott Ács Gedeon és Béni Izsák, akiktől az emberek személyes híradásokat kaphattak a nemzet legnagyobbjáról. A beszédek között a csúzai bibliakör tagjai énekeltek. Végezetül a vendégek és a hazai szervezetek megkoszorúzták Ács Gedeon síremléklét.
Az asszimilációval és az önfeladás hadaival kell megküzdenünk
Visszatérve a művelődési házba, Pasza Árpád tiszteletbeli elnök szavai után megkoszorúzták az objektum emeleti részén található Kossuth-domborművet, majd a kultúrotthon nagytermében folytatódott az ünnepi műsor. Jakab Sándor, a HMDK elnöke üdvözölte az egybegyűlteket, majd a központi ünnepség vendégeit köszöntötte: Répás Zsuzsannát, Pirityiné Szabó Juditot, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárának főosztályvezetőjét, Tuska Enikő zágrábi konzul asszonyt, Dezső János kultúrattasét, Szekeres Pétert és Berkes Imrét, a zágrábi és a Zágráb megyei magyar kisebbségi önkormányzatok képviselőit, valamint Hegyi Győzőt, Egerág (Csúza testvértelepülése) polgármesterét. Jakab Sándor köszöntőjében arra hívta föl a figyelmet, hogy a neves helyi származású 48-as hősökön kívül még számos példamutató tanítóról és lelkészről meg lehetne emlékezni. Hitükből meríthetnének korunk oktatói is, hogy az unokáink és dédunokáink is ugyanúgy emlékezzenek rájuk, mint ahogy mi emlékezünk most az elődeinkre. Hiszen az oktatás és a hitélet megmaradásunk alappillérei.
Répás Zsuzsanna a szabadságharc nemzetőreihez hasonlította a határon túli magyarokat, akiknek most az asszimilációval és az önfeladás hadaival kell megküzdeniük. „Nem lőfegyverekkel és nem is agresszióval, hanem önmagunk és magyar örökségünk vállalásával. Miközben érdekeinket védjük, tudnunk kell, hogy most a horvátokkal ugyanazon az oldalon menetelünk, most egy a cél, most egymás oldalán kell kardoskodnunk, mert közösek európai érdekeink“ – hangsúlyozta, és azt is elmondta, hogy ehhez a harchoz hitünket, megtartó kultúránkat, gyönyörű anyanyelvünket és gyarapodó közösségeinkbe vetett töretlen reményünket használhatjuk fegyverül, és hogy a cél most is a megmaradás. Kiemelte a magyar nyelvű oktatás fontosságát, melyet a magyar kormány minden tőle telhető eszközökkel támogat, valamint hogy az egységesített honosítás intézményének bevezetésével is arra törekszik, hogy minden külhoni magyar egyenrangú tagja lehessen az összmagyar közösségnek.
A szónoklatok után színvonalas ünnepi műsor következett, amelyben szavalatok hangzottak el Sipos Tobiasz, Dobó Lilla, Ljubić Molnár Mónika előadásában. Az Alfalusi Vegyes Kar, a csúzai népi tánccsoportok és az ugyancsak helybéli Pódium Irodalmi Színpad tagjai is felléptek, végül pedig a Kopácsi Alkalmi Zenekar zárta a műsort.
|
Répás Zsuzsanna ünnepi beszéde a csúzai művelődési házban 2013. március 10. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves ünneplő Közönség! Sok szeretettel köszöntöm Önöket Magyarország Kormánya nevében a 15 milliós magyar nemzet horvátországi tagjaiként. A magyar nemzet egységének üzenetét hoztam ma ide, Csúzára. Arra a településre, amelyről azt írja a történettudomány, hogy azon kevés falvak egyike, amely a török hódoltság ideje alatt sem néptelenedett el. Amikor a Délvidék területének legnagyobb része elpusztásodott, Csúza lakossága akkor is kitartott, és a legínségesebb időkben sem adta fel szülőfaluját. Sem a török időkben, sem a későbbi nehézségek idején, amelyekből bizony bőven kijutott Önöknek. Azért is jövök mindig külön örömmel Baranyába, mert a Kárpát-medence egyik legelárvultabb, ugyanakkor leghűségesebb magyar közösségével találkozhatom itt, s ezek a találkozások minden alkalommal nagy élményt jelentenek számomra. Mindannyian tudjuk, hogy vannak helyzetek, amikor a szülőföldön maradás nagy nehézségekbe ütközik, sőt előfordul, hogy az élet kockáztatásával egyenértékű. Sajnos, mint ahogy nem egyszer a szülő nem tudja megvédeni gyermekét, ugyanúgy előfordul az is, hogy a szülőföld sem tud biztonságot nyújtani. Volt ilyen a magyar történelemben sokszor, Magyarország mai határain belül is, de az elszakított területek magyarsága is átélte ezt. Nemzeti imánk így fogalmaz erről: „Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjában. /Szertenézett, s nem lelé, honját a hazában”. Ács Gedeon lelkipásztor, akiről fölújított sírjánál az imént emlékeztünk meg, a szabadságharc bukása után sok más hazafival együtt elbujdosott messzi idegenbe. Elment, önkéntesen vállalt száműzetésbe, hogy lelki erősítést nyújthasson a kényszerből emigrálóknak, egyfajta kényszernek engedelmeskedve ezzel maga is. Ahogy innen, Baranyából is a legutóbbi háború miatt sokaknak menekülniük kellett, Ács Gedeon is eltávozott, csakhogy sokakkal ellentétben ő nem örökre. Nem örökre, mert tudta, hogy szülőföldje visszavárja, mint ahogy a csúzai édesanyák és nagymamák napjainkban is hazavárják gyermekeiket és unokáikat. Mert a csúzai szülők ismerik Kossuth tábori lelkészének példáját, aki a szülőföldjére visszatérve megtalálta itthon nemcsak a saját boldogulását, hanem tett is azért, hogy honfitársait is hozzásegítse boldogulásukhoz. A szülőföldjéhez haláláig hűséges csúzai lelkipásztor csak az egyike azoknak, akikre büszkék lehetünk 1848-ra emlékezve. Vannak ugyanis még hőseink, akikről szólnunk kell ma. Az ozorai győzelemhez, amely a negyvennyolcas honvédség egyik első komoly diadala volt Jelasics bán Róth tábornok vezette hétezer fős hadteste felett, az Önök ükapái, szépapái is hozzájárultak. Tolnai és baranyai nemzetőrök voltak ugyanis azok, akik szeptember 27-én, a Mecseken átkelve sikeresen elvágták a horvát csapatok lőszerutánpótlásának útját Oroszlón. Ez az „oroszlói rajtaütés” nagyban hozzájárult az ozorai diadalhoz, majd a pákozdi csatamezőn a győzelemhez. Legyünk büszkék rájuk és hajtsunk fejet előttük! Merítsünk erőt tetteikből, ugyanis most rajtunk, Önökön a sor, baranyai testvérek! Bár a fenyegetés teljesen más, mint akkor volt, de nem kevésbé súlyos. Most az asszimilációnak kell határt szabni, és vissza kell vernünk az önfeladás hadait. Nem lőfegyverekkel és nem is agresszióval, hanem önmagunk és magyar örökségünk vállalásával. Miközben érdekeinket védjük, tudnunk kell, hogy most a horvátokkal ugyanazon az oldalon menetelnünk. Most egy a cél! Most egymás oldalán kell kardoskodnunk, mert közösek európai érdekeink. Amikor a márciusi ifjakra emlékezünk, amikor a hős honvédeket, katonákat és harcos ifjú forradalmárokat ünnepeljük, tudjuk-e, hogy napjainkban is valódi csaták zajlanak, látjuk-e hogy milyen „fegyverekkel” szállhatunk harcba és hisszük-e, hogy győzhetünk? Nemzetőreink az élő és szülőföldjüket megtartó magyarok szerte a Kárpát-medencében, férfiak és asszonyok, fegyverünk pedig hitünk, megtartó kultúránk, gyönyörű anyanyelvünk és gyarapodó közösségeinkbe vetett töretlen reményünk. Hogy a munícióból ne fogyjunk ki, ahhoz minden közkatonára szükség van ebben a mindennapi küzdelemben. Mert harc ez most is, mint akkor, ’48-ban. S tétje ma sem más, mint a megmaradás. Ebben a nemes harcban mindennap csata zajlik, kisebb vagy nagyobb ütközetek, amelyek során vagy a magyarként ÉS reménységben megélt élet mellett tesszük le voksunkat, vagy az önfeladás és a teljes beolvadás útját választjuk. Gyalogos nemzetőreink dúdolják bölcsőbeli gyermekeiknek magyarul az altatót, és ők viszik el reggelente magyar óvodába őket. Ezek nem látványos, véres ütközetek, de alig van köztük szusszanásnyi szünet. Egy ismert filozófus azt állítja, hogy „a szívek ismeretlen mélyén nap mint nap sorsdöntő szavazás folyik”. Külhoni magyarként ez a mindennapos sorsdöntő szavazás, ha lehet ilyet mondani, még sorsdöntőbb. Hiszen Önök, Hölgyeim és Uraim, mai nemzetőrök, arról is döntenek mindennap, hogy magyarként maradnak-e meg? És ha igen, miképpen és hogyan megélve a nemzethez tartozásukat? Ebben a küzdelemben a magyar kormány Önöket minden tőle telhető eszközével támogatja. Óvoda- és iskolaprogram révén kívánjuk segíteni és ösztönözni a külhoni magyar szülőket arra, hogy magyar nyelvű intézményeket válasszanak, elősegítve ezzel a szellemi, s reményeink szerint a létszámbeli gyarapodást is. Támogatjuk a civil kezdeményezéseket, amelyek a külhoni magyar kultúra ápolását és megőrzését szolgálják, és az egyszerűsített honosítás intézményének bevezetésével is arra törekszünk, hogy minden külhoni magyar egyenrangú tagja lehessen az összmagyar közösségnek. Végezetül a küzdelmes képeken túlmutatóan hadd zárjam Juhász Gyula soraival beszédemet a tavaszra, a csaták utáni új kezdetekre és az örök megújulásra buzdítva: „Az örök nap még bágyadtan ragyog,/ De tavaszosok már a csillagok/ S az éjszakában zizzenő neszek, / Egy új világ susogja már: leszek!” Kívánok Önöknek is erőt a mindennapi csatákhoz, amelyekből, hiszem, hogy új világ születik!
|
{fcomments}
