Kiskőszegen (Batina) az ún. kanálgyár több száz baranyait foglalkoztatott a múlt század közepén és később is. Az üzemben a 2. világháborús alumínium hulladékot dolgozták fel, később már színesfémből is öntöttek különböző használati tárgyakat és alkatrészeket. A kiskőszegi Jaksa László és Takács István egykori alkalmazottak meséltek az üzem működéséről.
Kiskőszegen az 50-es évek elején nyitották meg az úgynevezett kanálgyárat. Azért nevezték így, mert eleinte csak evőeszközöket gyártottak. Az öntöde alapanyaga az alumínium volt, ugyanis ekkor könnyen hozzá lehetett jutni a háborúból visszamaradt alumínium hulladékhoz.
A kiskőszegi üzembe Boszniából és Montenegróból is szállítottak nyersanyagot, melyben repülőgép- és helikopter-maradványok is voltak.
A gépezeteket, amelyeket valamikor hadi célokra használtak, itt beolvasztották, és olyan használati tárgyakat és alkatrészeket öntöttek belőlük, amelyek már az emberek javát szolgálták.
Az alumíniumból készült termékek előnye az olcsóságuk volt, így nagy volt irántuk a kereslet a háború utáni elszegényedett világban. Mondhatni, hogy globális piaca volt az öntödének, ugyanis nemcsak Jugoszlávián belül értékesítettek, hanem a Közel-Keleten és Afrikában is.
A ’70-es évek közepétől már nemcsak alumíniummal dolgoztak, hanem színesfémmel is. Sok szép használati és dísztárgyat öntöttek messingből (sárgaréz) – tükröt, gyertyatartót, fogast, nyílászáró alkatrészeket, bútorokat stb.
Nemcsak Kiskőszegen volt üzeme az öntödének, hanem Vörösmarton és Dárdán is.
Az is jól mutatja az üzem jelentőségét, hogy Kiskőszegen és a környező falvakban megélhetést biztosított az embereknek. Hercegszőlősiek, vörösmartiak, csúzaiak, darázsiak, izsépiek, hercegmárokiak dolgoztak a gyárban, férfiak és nők egyaránt. Így sokan megteremthették saját egzisztenciájukat, és ezenkívül gyarapította Kiskőszeg költségvetését is.
Idővel azonban új, például rozsdamentes (rostfrei) anyagok kerültek forgalomba, így az alumínium iránt már nem volt akkora a kereslet. A kiskőszegi üzemben később már a színesfémmel is jobbára csak kereskedtek, nem pedig feldolgozták, így egyre kevesebb munkásra volt szükség. Ennek ellenére a honvédő háború kitöréséig sok embernek adott munkát. A szerb megszállás a gazdasági életet is megbénította.
Nehéz és veszélyes fizikai munka volt
Jaksa László tíz éven át volt a cég munkása. Kazánfűtőként kezdte, de dolgozott az öntödében is, később pedig a Kisikana nevű vállalatban, amely az öntöde utóda volt. László elmondása szerint az öntödei munka nehéz és balesetveszélyes foglalkozás volt.
– A kazán környékén 80-100 fok is volt, az öntödében szintén nagy volt a hőség, és gyakoriak voltak az égési sérülések is – mondta Jaksa László.
Bakancsot kellett hordaniuk, de a lábbeliben nem volt fűző, hogy gyorsan le lehessen rúgni, ha az ember leforrázná magát. Előfordult, hogy véletlenül sprayes doboz került a kazánba, amely aztán nagyot tudtott szólni. Egyszer felrobbant egy robbanószer-maradék is, melynek következtében többen megsérültek, csak a szerencsén múlott, hogy a balesetnek nem volt halálos áldozata.
Nem volt egy álommunka, a fizetés viszont jó volt, az öntödében 900-1000 dinárt kerestek, ami akkor jelentős összegnek számított. Ha olyan helyre került a munkás, ahol normára lehetett dolgozni, még többet kereshetett. 
Takács István tizennyolc éves korában került a gyárba. Nem volt módja továbbtanulni, öccsével kettőjüknek kellett eltartaniuk a családot. Az ’50-es években kezdett dolgozni, így ott volt a kezdetektől.
– Akkora volt a kereslet az általunk öntött és csiszolt alumínium evőeszközökre, hogy az 50-es, 60-as években 200 munkást is foglalkoztattak az üzemben, és be kellett vezetni a három műszakot, mert nem győztük a munkát – mondta Takács István. Megjegyezte, jobb munkát is el tudtak volna képzelni, de az emberek örültek, hogy van miből élniük, emellett abban az időben még szinte mindenkinek volt szőlője Kiskőszegen, amiből ugyancsak szert lehetett tenni némi jövedelemre.
A régi fotót Čete Renáta Facebook-oldaláról kölcsönöztük
{fcomments}
