Pajrok Erzsébet és Farahó Anna hosszú éveken át tanítottak a kopácsi általános iskolában. Az oktatás mellett a falu közösségi életéből is kivették a részüket. Több mint negyven szolgálati év után idén szeptemberben mindketten nyugdíjba mentek.
Farahó Anna és Pajrok Erzsébet hasonló életpályát tudhatnak maguk mögött. Mindketten a pedagógusi állás miatt költöztek „a víz melletti faluba”, Kopácsra, ahol családot is alapítottak. A honvédő háború alatti magyarországi menekültség éveiben sem hagytak fel hivatásukkal, a siklósi menekültiskolában tanították a gyerekeket. Hazatérésük után folytatták a munkát, most már a szomszédos Várdarócon, és onnan is mentek nyugdíjba idén szeptemberben.
Másfél emberöltőnyi idő a pedagóguspályán
Anna tanárnő vajdasági, bácstopolyai születésű. Tanulmányai végeztével Újvidéken dolgozott újságíróként és rádiózott is, mielőtt megpályázta volna a kopácsi tanárhelyettesi állást. Ide költözve eleinte kissé szokatlan volt számára a vidéki élet, de hamar beilleszkedett, megszerette a kopácsi embereket. Miután családot alapított, teljes mértékben otthonának érezte a falut.
Munkája nemcsak tanításból állt, minden olyan közösségi tevékenységből kivette a részét, amire a faluban sor került. Kultúrműsorokat, varródélutánokat tartottak, és a fiatalok számára is rengeteg programot szerveztek. Ezek közé tartoztak a különböző kirándulások. Minden évben az adriai Obonjan-szigetre, az ún. Fiatalok szigetére mentek nyaralni, ahol Anna tanítónő volt a kultúrfelelős.
– Akkoriban még össze lehetett tartani a gyerekeket, mert aktívabbak voltak, ezt most nagyon hiányolom – mondta a tanítónő.
Mostanában próbált már természetbarátok klubját is alapítani Kopácson, hogy a fiatalok ismerjék meg a természetet (és egymást), egy-két alkalommal részt is vettek rajta, utána – érdeklődés hiányában – abbamaradt.
Másfél emberöltőnyi időt töltött tanítással, első diákjai mára felnőttek. Talán ő tanított a leghosszabb ideig a kopácsi iskolában, 28 éven át. Mindvégig első-második osztálya volt.
– Az volt a célom, hogy megtanítsam a gyerekeket írni-olvasni és számolni. Felőlem jöhettek a pedagógia „modern” módszereivel, én mindvégig az írás-olvasást, fejszámolást „vertem“ a gyerekek fejébe. Bármilyen modern világban is élünk, ezt nem lehetett kihagyni – mondta a tanítónő.
Ezzel az igyekezettel dolgozott le negyvenkét évet, szeptembertől a nyugdíjas „állapothoz” szoktatja magát. Főz a családra, horgol, olvas, és persze vigyáz az unokákra. Az elfoglaltságok ellenére is hiányzik életéből a tanári munka. Az iskolától sohasem fog teljesen elszakadni, már csak azért sem, mert a kopácsi iskola tanítólakásában él, így mindennap hallhatja a gyerekeket.
„Gyorsan elrepült a negyvenhárom év“
Pajrok Erzsébet negyvenhárom évet dolgozott tanítónőként, mégis úgy érzi, gyorsan elrepült ez az idő. 1971 októberében került Kopácsra Újbezdánból. Pontosan emlékszik az első tanítási napjára: egy szombati napról van szó, amelyet nemcsak a gyerekek éreztek hosszúnak, hanem ő is. De ez hamar megváltozott, beilleszkedett a talpraesett, életkedvvel teli, fiatal kollégákból álló tanári karba.
A háború alatt ők is Magyarországra kerültek, Erzsébet is tanított a menedékes iskolában, ahol jórészt nyelvápolás folyt. Miután 1998-ban hazajött, ő is a várdaróci iskolában tanított nyugdíjas koráig.
Erzsébet tanítónő is mesélt nekem a tanórán kívüli különböző tevékenységekről: kirándulásokat, sétákat, biciklitúrákat szerveztek a gyerekek számára. És diákjaival magától értetődően vett részt a falu közösségi rendezvényein. Tagja volt a nőszövetségnek, az énekkarnak.
Amikor a diáklétszámról kérdeztem, a tanítónő elmondta, tanulóból nem volt sokkal több a korábbi évtizedekben sem.
– Tanulni mindig kellett, és én arra törekedtem, hogy maradjon a gyerek fejében felnőtt korára is. Igyekeztem mindig lelkiismeretesen végezni a munkámat – mondta Erzsébet tanítónő.
Azt is elmesélte, hogy Anna kolléganőjével ők indították el az óvodát Kopácson. Felváltva tartottak napi kétórás foglalkozásokat az óvodás korú gyerekek számára, és ezt követően nyílt meg hivatalosan is a falu óvodája.
Erzsébet tanítónő is idén vonult nyugdíjba, és ő is az unokákkal igyekszik pótolni a diákokkal való foglalkozás örömét. Tartja a kapcsolatot tanár kollégáival, és tanítványaival is találkozott nemrég. Volt diákjai és a szülők is nagy örömmel fogadják, ami a legnagyobb elismerés egy nyugdíjas tanárnő számára.
{fcomments}
