Peršić Istvánnak és feleségének, Magdolnának a Drávaszög a szülőföldjük. A sors mégis messze sodorta őket innen. A honvédő háború elől Magyarországra, majd Németországba menekültek, végül a horvát tengermelléken leltek új otthonra.
A sorkatonaság után szabaddá vált István előtt az út. Szülőfalujából, Darázsról Németországba ment „szerencsét próbálni“, ahol egy asztalosműhelyben kapott ideiglenes állást. Hazajött nősülni, majd ott folytatta, ahol abbahagyta: ő továbbra is asztalosként dolgozott, felesége, Magda pedig varrónőként – mindketten szakmájuknak megfelelő állást kaptak. Négy év múlva hazaköltöztek, és itt éltek a honvédő háború kitöréséig. Ekkor Mohácsra menekültek. Fél évig egy pincelakásban éltek, majd ’92-ben újra Németországban kötöttek ki. A német kormány csak ideiglenesen biztosított helyet a menekültek számára, így haza kellett térniük, amikor még a háború javában tartott.
Ekkor határozták el, hogy Rijekába költöznek, ugyanis ’71 óta itt élt István bátyja is. Hamar föltalálták magukat a Rijeka és Opatija közötti Kastav településen, találtak munkát, és házat vásároltak. István több munkahelyet váltott, végül egy építkezési vállalat munkavezetője lett. Ebből a cégből ment nyugdíjba.
Költözhettek volna Magyarországra, Eszék is a tervek között szerepelt, arra azonan nem gondoltak, hogy a tengerparton kötnek ki véglegesen.
A tengerparton nem könnyű megtartani a magyar nyelvet
Istvánt és Magdát a család véglegesen a horvát tengermellékhez kötötte. Mára két unokával büszkélkedhetnek. Nyugdíjasként legfontosabb feladatuknak érzik a velük való foglalkozást.
Tizenöt éve tagjai a HMDK rijekai székhelyű, Tengermelléki-Fennsíki Megyei Egyesületének.
István elmondta, az egyesület többségében idős korúakból áll, utánpótlása sajnos nincs a szervezetnek. A gyerekek még beszélnek magyarul, de az unokák már vegyes házasságból születnek, és a horvát környezetben nemigen van lehetőségük megtanulni a nyelvet.
– A mi unokáink is vegyes házasságban születtek. Otthon, az iskolában és az óvodában nincs lehetőségük rá, hogy gyakorolják a magyar nyelvet, ezért nagyszülőként kötelességünknek érezzük, hogy magyar szóra tanítsuk őket – mondta István.
„Baranyaiasabbá“ varázsolják környezetüket
Horvátországot nem hagyták el, mégis távol élnek szülőföldjüktől, egy teljesen más világban. De Istvánnak és Magdának sikerült otthoniasabbá varázsolniuk a tengerparti miliőt. Ahogy annak idején idehaza, Kastavon is kertészkednek és állatot tartanak. Persze a mezőgazdaság szempontjából a tengerparton nem olyan jók a feltételek, mint Baranyában. Mindent kő borít, és jóval kisebbek a termőföldek. Istvánék házához 560 négyzetméteres kert tartozik. Itt telepítettek gyümölcsfákat: cseresznyét, meggyet, szilvát, barackot, többfajta almát és körtét. Egy ideig szőlőültetvényük is volt, István háromszáz tőkét ültetett.
– A tengerparton is megterem minden, csak kisebb terület áll rendelkezésünkre, és többet kell öntözni, mint Baranyában – mondta István.
A kertészkedés mellett állatokat is tartanak. Magda asszony elmondta, miután nagyobbik unokája eldicsekedett nagyszülei farmjával az iskolában, a tanárnő kirándulást szervezett hozzájuk, és nagyon tetszett a baromfiudvar a gyerekeknek.
Azon kívül, hogy környezetüket otthonosabbá varázsolják, tartják magukat néhány otthonról vitt szokáshoz. Amíg hobbikertjükben a szőlő is helyet kapott, nem maradt el a szüret sem, és disznótorozni is szoktak.
– Igaz, a húst úgy vesszük, de otthon készítjük el a kolbászt, a hurkát és más disznótoros ételeket – mondta István.
Disznótoros vacsorájukkal már megvendégelték a magyar egyesület tagjait, és borospincéjükben is rendeztek már fogadást. Szőlőültetvényük helyébe mára gyümölcsfák kerültek, de István minden évben vásárol szőlőt, amelyből bort készít. Részt vett már borversenyeken is, eddig három ezüstéremmel büszkélkedhet.
Ma már István és Magda számára a tengerpart jelenti az otthont. Régen a munka kötötte őket oda, ma az unokák, a család. Nem tervezik, hogy hazaköltöznek, de rokonlátogatóba szívesen jönnek minden évben.
{fcomments}
