A hét elején felhívtak a Petőfi Rádiótól, hogy interjút készítsenek velem március 15-éről.
A riporter feltette a kérdést, mit jelent nekem március 15-e? Mondtam, hogy mint minden nemzeti ünnep, ez is azt jelenti számomra, hogy mi, magyarok a világban és a Kárpát-medencében együtt ünnepelünk, együtt vagyunk büszkék magyarságunkra, történelmünkre, kultúránkra, bárhol is adatik meg élnünk. Majd megkérdezte, milyen emlékeim vannak róla gyermekkoromból, a családban vagy az iskolában ünnepeltük-e meg a forradalom évfordulóját.
És bizony rá kellett jönnöm, hogy nem. A Köztársaság napján díszesek a házak-on, meg a Mint a mókus fenn a fán, a kis diák oly vidám-on kívül nem sok minden jutott eszembe mikor felelevenítettem magamban a régi időket. Igaz, hogy tanáraink igyekeztek ugyan valamit átadni március 15-e szelleméből, de az messze nem az volt, mint amit a mai kisdiákok már megtanulhatnak és elsajátíthatnak az iskolákban. A jugoszláv időkben ugyanis nyilvánosan nem ünnepeltük meg a magyar nemzeti ünnepeinket. Így nem tudhattuk, ki volt valójában Kossuth Lajos, és azt sem, miért írta Petőfi Sándor a Nemzeti dal-t.
Petőfi Sándor jellegzetes alakja az 1848-49 forradalomnak és szabadságharcnak, de nekünk nem tanították meg az iskolákban, hogy Petőfi például hosszú hónapokig betegeskedett Karlovacon és Zágrábban, és valamilyen formában így is kötődik Horvátországhoz. És azt sem tanították meg nekünk, hogy voltak saját baranyai és szlavóniai ’48-as hőseink, akiknek sírjai, emlékhelyei megtalálhatók szülőfalujukban: Vörösmarton, Csúzán, Rétfaluban és Stazán. Ács Gedeon, Tóth Ambrus, Béni Izsák, Apostol János, Antal Mihály, Damjanich János mind a szabadságharc eszméiért éltek-haltak, és példaképeink lehettek volna, ha tudtunk volna róluk.
Ha nem elég erős önazonosságtudatunk, ha nem tudunk büszkék lenni szellemi örökségünkre, könnyen megtörténhet, hogy kézzel-lábbal tiltakozunk az ellen, hogy magyarok vagyunk. Mint a felvidéki kisfiú Diószegen, akitől a polgármester megkérdezte, hogyhogy nem tud magyarul, hisz ismeri szüleit és mindketten magyarok, majd a kisgyerek kézzel-lábbal tiltakozva kijelentette – persze szlovákul –, hogy igen, igen, náluk mindenki magyar csak éppen ő szlovák. De azt hiszem, ilyen példákért nekünk sem kell a Felvidékre utaznunk, én is voltam már többször szem- és fültanúja hasonló eseteknek itthon.
Mint minden nemzetnek, nekünk is van mire büszkének lennünk: büszkék vagyunk gasztronómiánkra, népviseletünkre, népi táncainkra, népzenénkre, Nobel-díjasainkra, mindazokra a magyarokra, aki hozzátettek valamit nemcsak a magyar egyetemes kultúrához, hanem a világhoz is, amelyben élünk. Ennek a nemzeti büszkeségnek a magasztos, lélekmelengető átérzésétől megfosztani saját gyermekeinket felelőtlenség, még akkor is, ha azt hisszük, a legjobbat tesszük vele.
Tudni, honnét jöttünk, hol vagyunk most, és hova tartunk – olyan tudás, és olyan erő ez, amely elengedhetetlen egy személyiség egészséges fejlődése szempontjából. Csakis erős identitástudattal lehetünk képesek a kulturális nyitottságra. A nemzeti ünnepek többek között önbecsülésünket erősítik, ami nemcsak ránk, határon túli magyarokra, hanem nagyon sok magyarországi magyarra is bizony ráfér.
