Ahhoz, hogy magyar állampolgárként szavazni tudjunk, regisztrálnunk kell magunkat a választói névjegyzékbe. A magyarországi választások majd csak áprilisban lesznek, a kampány pedig még el sem kezdődött, de egyes politikusok már járják az „elkóborolt” országrészeket némi szavazatszerzés reményében.
Hogy mi, határon túliak hogyan jövünk ki megint ebből, egyelőre nem lehet tudni, de nekem mindenesetre nincsenek illúzióim. Az éppen összeboruló, „újracsomagolt” régi baloldal (megtűzdelve egy-két régi liberális „motorossal”) hamarosan újra előveszi a határon túli magyar kártyát, a félelemkeltés pedig jó mozgósító erő választások alkalmával: Magyarországon ugyan bejött már egyszer, de jó lenne, ha másodszorra már nem sikerülne nekik összeugrasztani magyart a magyarral.
Nem tudom, emlékeznek-e rá, hogy 2001-ben Kovács László akkori MSZP-elnök huszonhárommillió románnal riogatott az első Fidesz-kormány idején. A kormány rászabadította a magyarországi munkaerőpiacra és egészségügyi rendszerre a román munkavállalókat – harsogták, és a Fidesz akkor, 2002-ben el is veszítette a választásokat.
A románok – sokan nevezték így az erdélyi magyarokat is – pedig csak nem jöttek.
De jött 2004. december 5-e. A népszavazást rövid, ám annál intenzívebb kampány előzte meg. A parlamentben a jobboldal (Fidesz, MDF) támogatta a kezdeményezést, a kormánypártok (MSZP, SZDSZ) viszont a kettős állampolgárság elleni voksolásra buzdították a szavazókat. A baloldal fő érve az volt, hogy a kedvezmény megadása súlyos gazdasági terheket róna Magyarországra. A negatív kampány megtette a hatását. A népszavazás eredménytelensége pedig óriási csalódást okozott a határon túli magyaroknak.
Ami a mostani választásokat illeti és a mi részvételünket benne, már számtalan szakértő kifejtette, hogy két, legfeljebb három mandátum sorsát befolyásolhatják a határon túl élő magyar állampolgárok szavazatai, nagy valószínűséggel mégis elkezdődik majd a riogatás, hogy „aki nem itt adózik, az ne szóljon bele Magyarország belügyeibe”. Ezzel csak az a gond, hogy akkor azoknak sem kellene voksolniuk, akik külföldön dolgoznak (és vannak néhány százezren), de még azoknak sem, akik Magyarországon élnek, de nem fizetnek adót (hivatalos statisztikák szerint nagyjából három és fél millió állampolgár fizet adót Magyarországon, miközben a választásra jogosultak száma meghaladja a nyolcmilliót).
És azt se felejtsük el, hogy a mi felmenőink is hozzájárultak egykor Magyarország építéséhez, amelyet nem önszántukból hagytak el.
Ami engem illet, bármennyire is megpróbálnak meggyőzni arról, hogy nekem nem kellene szavaznom – erkölcsi meg ilyen-olyan okok miatt -, én nem fogom magam rosszul érezni, amikor leadom a voksom. Én élek – és ez egyáltalán nem túlzás – a történelmi lehetőséggel.
