Különleges csemegéknek örülhetnek idén nyáron azok a mozirajongók, akik a szépirodalmat is szeretik. Én legalábbis nagyon örültem és vártam az Odüsszeiát, amelyet július közepétől vetítenek a hazai és a magyarországi mozikban is.
Néha Eszéken is beülünk a CineStarba, de erre a filmre nem sajnáltuk az üzemanyagot, az autópályadíjat, hogy Pécsett nézzük meg, magyar szinkronnal.
Homérosz eposza – ha emlékezetem nem csal, bizonyos részek kihagyásával – kötelező olvasmány volt a középiskolában. Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy a történetre inkább az 1997-es (Andrej Koncsalkovszkij által rendezett) filmfeldolgozásból emlékszem.
A mostani adaptációt korunk egyik legnagyobb hollywoodi filmrendezője, Christopher Nolan vitte vászonra, akinek többek között A sötét lovagot, az Eredetet és az Oppenheimert is köszönhetjük.
Nolan előszeretettel játszik az idő dimenziójával, és valamennyi filmjében hangsúlyosak a morális kérdések. A tíz éven át bolyongó Odüsszeusz történetében is szerepe van az időnek és az erkölcsi mondanivalónak egyaránt. Nagy hatást gyakorolt ránk, megérte beülnünk a filmre, melyet Nolan kifejezetten nagyvászonra tervezett. Gyönyörűek a képek, amelyeknél a rendező – szembemenve a hollywoodi fősodorral – odafigyelt arra, hogy ahol csak lehet, elkerülje a digitális vizuális effektusokat, és valódi díszleteket, tájat, színeket vegyen föl a kamerával, visszaadva a mozgókép fizikai hitelességét. A látványt nem kis mértékben támogatta meg a film zenéje, amelyet Ludwig Göransson svéd zeneszerző komponált.
A film már eddig is Nolan pályafutásának legnagyobb bevételű alkotása, de népszerűségéről árulkodik, hogy elárasztották a közösségi hálót a hozzá kapcsolódó megosztások – pozitív és lejárató, amatőr és szakmai –, vélemények, kritikák. Karsai György magyar klasszika-filológus, színház- és irodalomtörténész szerint az új Odüsszeia csak „nyomokban tartalmaz” Homéroszt, egyébként elismeréssel szólt a filmről. Számunkra sem okozott gondot, hogy Nolan – néha, hogy a film kereteinek megfeleljen, máskor a rendezői szabadságával élve – eltért az eredeti műtől. Mindenesetre nekem tetszett Nolan értelmezési kerete:
Odüsszeusz, aki az Íliászban a faló megépítésével gyors és furfangos megoldást talált arra, hogy győzelemhez juttassa népét Trójával szemben, ebben a történetben már egy, a háború bűneit (hiszen a város leigázásakor ártatlanokat is öltek) és traumáit is magával hordozó hős, aki hiába állt a győztes oldalon, saját belső démonaival kell megküzdenie a hazatéréshez.
A másik film(sorozatot), amelyet megemlítenék, szintén egy nagy mű ihlette. Az egyetemes irodalomtörténetben valamivel lejjebb szerepel a ranglétrán, mint Homérosz eposza, de számomra talán az első helyen áll, s ez pedig Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye.
A Buendía-család százéves történetét az egyetemi előkészítőben olvastam először Budapesten, s vált nagy kedvencemmé, mint ahogy sokaknak. A Nobel-díjas kolumbiai író, megfilmesíthetetlennek tartva főművét, nem adott jogot a filmgyártóknak, gyerekei viszont halála után engedélyezték az adaptációt. A Netflix streamingszolgáltatóval állapodtak meg egy tizenhat részes sorozatban.
A nagyszabású projektet Laura Mora, Alex García López és Carlos Moreno rendezték közösen. Két évvel ezelőtt nyolc részben mutatták be a regény első felét, idén augusztusban pedig a második évad vetítésére kerül sor. Akkor hangoskönyvként újra fölidéztem a regényt, egy hónap alatt száz évet töltve el az autómban munkába menet, majd izgatottan kezdtem a „mágikus-realista szériába”.
A rendezők a szerző utódainak felügyeletével a regény lehető leghűségesebb megfilmesítésére törekedtek. Szerintem jó munkát végeztek, a szakmai fogadtatás is többnyire kedvező volt, ugyanis mind a történetét illetően, mind pedig hangulatában remekül visszaadják az eredeti művet.
A történet ebben a hónapban végre tovább folytatódik a csodás eseményekkel átszőtt családi és társadalmi drámákkal. Közben a történet képzeletbeli kisvárosa, Macondó a politika és az egyház, valamint a civilizáció vívmányainak beszivárgásával fokozatosan veszíti el ártatlanságát, lassan, de biztosan haladva a végső pusztulás felé. S a végítélet akkor következik el, amikor az utolsó Buendía, megfejtve Melchiades tekercseit, családja, közössége és végső soron saját sorsának mintázatát is megérti, olyan „önismeretre” téve szert, amely azonban már nem mentheti meg.
Odüsszeia és Száz év magány, egyéni és közösségi szinten háborúk és traumák, bűnök és bűnhődések, szabadság és predesztináció, szerelem és elmagányosodás, időbeli és térbeli utazás, hazatérés…
Miért gyakorolnak akkora hatást ezek a művek rám, hogy jegyzetírásra vetemedtem? És másra miért? Miért lettek (és lesznek mindörökre) egyetemes kultúránk részei? És a kortárs filmipar miért pont ezeket a műveket dolgozta föl a bőséges választékból? És miért most?
Ezeket a kérdéseket nyitva is hagyom az olvasónak.
Sokan vitatkoznak azon, érdemes-e megfilmesíteni irodalmi opuszokat, vissza tudja-e adni egy néhány órás film az írott művet? Ha nem is teljes gazdagságában, de arra biztosan jó, hogy ráirányítsa a figyelmet az eredeti alkotásokra, hogy esetleg 59 és kb. 3000 év után újra kézbe vegyük a jó öreg papírformát.
