A Csibogáti csárda nemcsak Baranyában, hanem Szlavóniában és Bácskában is ismert volt. A darázsi és nagybodolyai riportalanyaim elevenítették föl emlékeiket a hajdanán nagy népszerűségnek örvendő szórakozóhelyről.
A Csibogáti csárda nevének hallatán ma már egyre kevesebb ember kapja föl a fejét, csak az idősebbek emlékezhetnek még rá. Nagybodolya és Darázs között állt, a főút mellett, a Csibogáti-szurdoktól egy kilométerre. Ma már egyedül a hozzá tartozó, üresen tátongó pince látható.
A darázsi Sipos János azon kevesek közé tartozik, aki még tud mesélni a csárdáról.
A Nagybodolyához tartozó Csibogát aprófaluról kapta a nevét, melynek valaha száznegyven lakosa volt, bolttal és tejcsarnokkal. Sipos János fiatal korában maga is gyakran járt a csárdába.
Abban az időben, amikor még „tarkállott” a határ a dolgos emberektől, munka végeztével a Csibogáti csárda volt a fő gyülekezőhelyük. Szívesen töltötték ott az időt, bográcsost főztek, egymást követték a kártyapartik – a lapokat keverték, de az italt nem, ugyanis akkoriban nem volt olyan széleskörű a kínálat. Többnyire csak bort fogyasztottak, de azt nagy mennyiségben, az asszonyok meg mérgelődhettek, hogy ismét pénz nélkül tért haza az uruk.
A csárda akkori tulajdonosa, az öreg Gombárovics László a feleségekkel ellentétben kifejezetten örült a vendégek fogyasztásának. Gombárovics népszerű ember volt. Hitelben is ihattak a vendégei, aztán később, amikor megkapták a pénzt a munkáért, rendezték a tartozásukat. A csárda akkor élte fénykorát, amikor ő működtette. Akárcsak a Csingilingi csárdát, a csibogátit is messze földön ismerték.
Nemcsak a környező falvakból jártak oda, hanem Szlavóniából és Bácskából is. Sipos János javaslatára a tulaj lányát, a nagybodolyai Gombárovics Erzsébetet is felkerestük, aki fiatal korában felszolgálóként dolgozott az ivóban a család többi tagjával együtt.
Bálokat és lakodalmakat is tartottak a csárdában
Erzsébetnek a csárda építésének idejéről nincsenek információi, de megjegyezte, hogy a pincerész valószínűleg már a török időkben is állt. Akkora pincéje volt, hogy egy szekér is megfordulhatott benne lovastul, és talán tízezer liter bor is elférhetett ott.
Nemcsak a pince volt nagy, hanem a táncterem is, ahol vasárnaponként a környékbeli vonós vagy rezes banda zenéjére mulattak. Lakodalmakkor meg bálokkor voltak a legtöbben. Szüreti bált, maszkabált, ún. emberbált rendeztek, és számos egyéb mulatságot is kitaláltak, hogy legyen okuk a szórakozásra. A lányok széles szoknyákban várták, hogy a legények fölkérjék őket táncolni. A vendégek literszámra rendelték a bort. A maszkabálokban félszáz maskarás jelent meg. Hétköznaponként is telt ház volt.
Az egyik maszkabálon a barátnőmmel tollas-kalapos csendőrnek meg magyar katonának akartunk öltözni. Ekkor már a milícia szolgált, nekünk pedig engedélyt kellett kérnünk ötletünk kivitelezéséhez, nem öltözhettünk be csak úgy bárminek – emlékezett vissza Erzsébet.
A bálokon késő estig fújták a zenekarok a „pléhmuzsikát”, és legtöbbször a Száraz tónak nedves partján című zeneszám jelezte a fájrontot.
Az orosz katonák érkezésével indult hanyatlásnak az ivó
Gombárovicsék a második világháború végén bérelték és nyitották meg a kocsmát, miután leköltöztek a „hegyből”. Bözsi néni tizenkilenc-húsz éves volt ekkor. Apja, Gombárovics László nem egyedül vezette a Csárdát, az egész család kivette a részét a munkából. Abban az időben még nem volt szokás pincért fizetni.
Zavaros időszak volt ez, különösen azután, hogy megérkezett az orosz hadsereg. A csárdát felforgatták, a jószágokat levágták, a lakosokat zaklatták, az udvaron ágyúk álltak, és használták is őket. A legkritikusabb időszakban Erzsébet szülei jobbnak látták, ha lányuk a nagymamájához költözik, így egy ideig vele élt a „hegyen”, biztonságosabb helyen.
– Amikor a magyar katonák elkezdtek kivonulni, figyelmeztettek a közelgő orosz veszélyre, mondták, hogy meneküljünk, de hát abban az időben még nem volt divat elindulni csak úgy a nagyvilágba, egy batyuval – mondja Erzsébet.
Az oroszok után a csárda már nem nyerte vissza régi fényét. Gombárovicséknak nem fizetődött ki a fenntartása, így egy időre Valpóra (Valpovo) költöztek, a csárdát pedig Faddi Ferenc vette át. Körülbelül a múlt század közepéig működött, utána fokozatosan hanyatlásnak indult. Ma már csak néhány ember őrzi az emlékét.
