Taneszköz-támogatás közel ezer gyereknek iskolakezdés előtt. Tankönyvcsomag a magyar tagozatos kiselsősöknek, valamint még külön taneszköz-támogatás a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fórumától. Nyaralás, táborozás, számos szabadidős program a magyar tanintézmény tanulói részére, mindez ingyen. Mindezen erőfeszítések ellenére mégsem sikerül vonzóbbá tenni a magyar tannyelvű oktatást Horvátországban.
Ezer általános iskolás és óvodás kap taneszköz- és oktatási támogatást évente. Azok is, akik csak anyanyelvápolásra járnak (ők teszik ki a támogatottak több mint a háromnegyedét). A támogatottak köréből mégis mindössze húszan iratkoztak be magyar általános iskolába, és mindössze tizenhárman magyar középiskolába. Szeptemberi első számunkban az iskolakezdésről írunk és az ezzel kapcsolatos problémákról. Természetesen kikértük a magyar iskolák igazgatóinak a véleményét az aggasztó helyzettel kapcsolatban. Leegyszerűsítve válaszaikat mindegyik azt mondta: a létszámcsökkenés arra vezethető vissza, hogy nincs gyerek, demográfiai okokra hivatkoznak. Második okként viszont egyöntetűen azt jelölték meg, hogy a szülők azért nem akarják magyar iskolába adni gyermeküket, mert akkor nem fog tudni érvényesülni, ugyanis nem tanulja meg az állam nyelvét. De miért nem?- tehetnénk fel a kérdést. Sehol nem említik például az iskola felelősségét e dologban.
Tavaly ugyanezen okoknál fogva (a múlt tanévben még kevesebben iratkoztak magyar iskolába) kolléganőmmel elmentünk, hogy megnézzük, Pécsett mitől működik a horvát iskola? Vajon Magyarországon miért tudják vonzóvá tenni a horvát nyelvű oktatást nem csak a horvát nemzetiségű diákok számára, hisz rengeteg magyar is jár oda: közel négyszáz gyerek! Mit tudnak ők jobban, és mitől gondolják az ottani szülők, hogy az ő gyerekük érvényesülni tud, ugyanakkor az itteniek miért nem gondolkodnak ugyanígy?
Számos oka lehet. Csak néhány, ami eszembe jutott: ott a „kacsalábon forgó” kollégium az iskola mellett. Amikor kisebb volt a létszám, nem megszüntetni akarták a horvát nyelvű oktatást, hanem kollégiumot építettek mellé. De valószínűleg a tanárok is motiváltabbak, és az önkormányzat, a nagypolitika is másképp áll a dologhoz.
Az viszont biztos, hogy az innét 100 kilométerre lévő kétnyelvű iskolaközpontba, a Miroslav Krleža nevét viselő tanintézmény első osztályába 25-30 gyerek jár (és nem törekednek rá, hogy felszippantsák a környező horvát falvak általános iskolásainak tanulóit), és míg Eszéken hárman iratkoztak gimnáziumba, addig Pécsen a nulladik évfolyam mellett (itt egy évig csak a nyelvet tanulják) két gimnáziumi osztály is indul, egyenként húsz feletti diáklétszámmal. Vajon mit tudnak ők jobban, mint mi?
El tudom képzelni, ahogy most mindenki sorolja az érveit. Mert hát lehet számos kifogást találni, lehet ujjal mutogatni, csak hát attól nem oldódik meg a mi helyzetünk.
Ha egy igazgató, megvonva a vállát azt mondja, mit csináljunk, nem tudunk gyerekeket gyártani, az nem felelősségteljes hozzáállás, ugyanis ő is tudja, hogy a környező horvát iskolák felszippantják nemcsak a vegyes házasságban született, hanem a magyar szülők gyerekeit is.
Persze a fenti gondolatmenet újra okot adhat arra, hogy megsértődjünk, hogy az iskolák igazgatói a következő két évben ne nyilatkozzanak lapunknak. Mert hát oda lehet dobni az újságot a tantestületin az asztal közepére, hogy lám, lám, megint miket írt rólunk a Képes Újság, de meddig lehet vagy érdemes így viszonyulni a dologhoz?
Valahogy olyan érzése van az embernek, amikor látja, hogy mások milyen erőfeszítéseket tesznek azért, hogy segítsenek (támogatások, programok stb.), hogy hiábavaló, mert igazából azokhoz nem ér el, akiknek minden lehetőségük megvan arra, hogy ebben az ügyben lépjenek, változtassanak ezen az áldatlan helyzeten.
