„Egy igazi, minden érzékszervet megmozgató, sokrétegű kalandtúrában volt részünk – földrajzi, fizikai és kozmikus szempontból is –, közben önmagunkhoz is közelebb kerültünk egy kicsit” – mondja Lehocki Iván egyhónapos útjukról, melynek során hat országon és négy évszakon mentek át.
Lehocki Iván, amikor legutóbb – tíz évvel ezelőtt – készítettünk vele interjút, a Mars-expedícióról álmodozott. Hogy az űrutazás foglalkoztatja, nála „szakmai ártalom”, ugyanis geofizikusi és űrtudósi képesítéssel rendelkezik. Jelenleg norvég kőolajipari cégek számára fejleszt különféle programokat és rendszereket. Amikor épp nem dolgozik, különféle kihívásokat állít maga elé és teljesít. Egyszer hazabiciklizett Norvégiából, egyszer pedig hazasétált Svájcból, de hegyet mászik, egzotikus maratonokat fut le, valóságshow-kban szerepel, utazik.
Nemrég egy egyhónapos dél-amerikai túráról tért haza, melynek során másodmagával – egy másik Ivánnal – összesen hat országot érintettek Chilétől Panamáig. Kalandozásuk történetét megosztotta lapunkkal is.
– Miért pont Dél-Amerikát választottátok úti célul?
– Eredetileg nem ez volt a tervünk. Horvátországból szerettünk volna autóval eljutni egészen Kínáig, ennek érdekében vásároltunk is gépkocsit. Utánanéztünk a tervezett útvonal biztonságának, és hamar kiderült, hogy több problémás szakasz is van. Az Irán és Pakisztán határán fekvő Beludzsisztán a hírek szerint veszélyes lehet a turisták számára a helyi instabilitás miatt, gyakoriak a fegyveres összecsapások és az emberrablások is. Mianmarban a katonai puccs óta rendkívül súlyos a belpolitikai helyzet, fegyveres konfliktusok és emberi jogi visszaélések jellemzik a mindennapokat. Egy másik útvonalban gondolkodva Türkmenisztán jelentett volna akadályt a vízum megszerzése miatt, és Afganisztánt is kizártuk. Így végül csak Iránig juthattunk volna el, ami számunkra nem volt elfogadható opció. Közben ráadásul a harmadik útitársunk lemondta az utazást, így ketten maradtunk, akik ragaszkodtunk a világjáráshoz. Végül döntöttünk: Dél-Amerika lesz az úti célunk. Egy kontinens, amelyet már régóta figyelemmel kísértünk, és most végre eljött az idő, hogy felfedezzük.
– Ki volt az útitársad?
– Útitársamat szintén Ivánnak hívják, általános iskolás korunk óta ismerjük egymást. 1994-ben együtt jutottunk ki az országos kémiaversenyre Korčulára, s a szigetre Fiuméből utaztunk szárnyashajóval. Akkor még álmunkban sem gondoltuk volna, hogy az a szárnyashajózás – ami 14 éves gyerekekként hatalmas élmény volt – lesz az első a sok közös kaland közül, amelyeket azóta átéltünk vagy még előttünk állnak. Iván végzettsége szerint közgazdász, de az ereiben igazi kalandorvér csörgedezik. A baráti társaságunk csak „kapitánynak” becézi – nem is ok nélkül: ő a tulajdonosa a Debeli Dabar (Kövér Hód) nevű hajónak, amellyel 2018-ban három hét alatt lehajóztunk Eszékről a Dráván és a Dunán egészen a Fekete-tengerig.
– Ezúttal milyen élményekben volt részetek?
– Nem voltunk hagyományos értelemben vett turisták, inkább kalandot keresve indultunk útnak. Engedd meg, hogy felelevenítsem Roald Amundsen rövid, mégis frappáns definícióját a kalandról – ő volt az első ember, aki elérte a Déli-sarkot. Szerinte a kaland „csupán a rossz tervezés eredménye”. Nos, Ivánnal mi annyit tudtunk előre, hogy Santiago de Chilében fogunk landolni, és nagyjából öt hét áll rendelkezésünkre. A hatalmas távolságok miatt, és mert nem mindenhová lehetett repülővel eljutni, többször is 12–15 órás buszutakon zötyögtünk keresztül az országokon vagy egy-egy régión. Chile után Argentína következett, ahol egy napot trekkingeltünk Dél-Amerika legmagasabb hegye, az Aconcagua lábánál. Ezután következett az Atacama-sivatag, ahol öt napot maradtunk, mielőtt továbbindultunk volna Bolívia felé. A bolíviai dzsungel után jött Peru, végiggyalogoltuk a Salkantay-ösvényt, amelynek végén a világ egyik legismertebb inka régészeti emléke, a Machu Picchu várt ránk. Innen Kolumbiába, majd Panamába utaztunk, végül pedig Isztambulon keresztül tértünk haza. Összesen hat országot érintettünk, és egy hónap alatt mind a négy évszakban részünk volt – nemcsak időjárási, hanem csillagászati értelemben is. Sivatagi szárazságot, trópusi esőerdőt, magashegyi hideget és karibi tengerparti meleget is tapasztaltunk. Egy igazi, minden érzékszervet megmozgató, sokrétű kalandtúrában volt részünk – földrajzi, fizikai és kozmikus szempontból is, és ami legszebb az egészben, hogy közben önmagunkhoz is közelebb kerültünk kicsit.
– Fizikailag mennyire volt kihívás számotokra a „kirándulás”?
– Eléggé. Öt héten keresztül szinte mindennap más helyen aludtunk, gyakorlatilag folyamatos mozgásban voltunk – egyik országból a másikba utaztunk, gyakran buszokon éjszakázva, hogy időt spóroljunk. A fizikai megterheléshez hozzájárult az is, hogy sok időt töltöttünk magasföldi területeken, ahol a szervezetnek már komolyabban meg kell küzdenie az oxigénhiánnyal. Az oxigénkoncentráció ugyanis a tengerszint feletti magassággal exponenciálisan csökken. Például közismert, hogy La Paz – Bolívia de facto fővárosa és kormányzati központja – a világ legmagasabban fekvő ilyen jellegű városa, kb. 3600–3700 méteres magasságban. (Formálisan egyébként Sucre az alkotmányos főváros.) Az egyik csúcspont – szó szerint is – az volt, amikor megmásztunk egy 5604 méteres vulkánt. Az ilyen magasság már sokaknál komoly magaslati betegséget okoz, de szerencsére mi jól bírtuk. Az utolsó héten megengedtünk magunknak egy kis lazítást: több napot töltöttünk Kolumbia északi részén, a Karib-tengernél, Santa Marta környékének gyönyörű homokos tengerpartján, majd még pár napot Panamavárosban is, mielőtt hazaindultunk. Mindketten 45 évesek vagyunk, de úgy tűnik, még bírjuk az iramot.
– Melyik hely fogott meg titeket a legjobban, és miért?
– Engem nem is annyira egy konkrét hely varázsolt el, hanem egy élmény, egy pillanat: az éjszakai csillagos égbolt látványa az Atacama-sivatag egyik pontjáról, San Pedro közeléből. A világ egyik legszárazabb és legcsendesebb vidékén állva, szabad szemmel és nagy távcsöveken keresztül figyelve a csillagok sokaságát, újra és újra eszembe jutott a mondás: „Ismerd meg önmagad!” Ha valóban meg akarnánk érteni önmagunkat, az evolúciónkat, akkor a csillagok keletkezését is meg kellene értenünk – hiszen a bennünk lévő atomok is az egykori szupernóva-robbanásokból származnak. Ennek felismerése után egyszerre tapasztaltuk a jelentéktelenség és emelkedettség érzését. Lenyűgöző volt számunkra a bolíviai dzsungel is. A legnagyobb élményt a motorcsónakos túrák jelentették az Amazonas mellékfolyóin: éjszakai vízi kirándulás állatlesre indulva, fürdés az édesvízi delfinekkel, miközben mindkettőnk fejében ott motoszkált a gondolat, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy aligátor. Felfújt autógumibelsőkkel leereszkedtünk a gyors és olykor veszélyes Beni folyón, egzotikus gyümölcsöket kóstoltunk, és piranhát fogtunk, szerencsére épp nem haraptak túl „lelkesen”.
– Van-e valami érdekes élmény, sztori, amit külön kiemelnél?
– Számomra igazi meglepetés volt, amikor Santiagóban autóbérlés közben kiderült, hogy az ügyintéző beszél magyarul. Egy chilei férfiról van szó, aki fiatal korában néhány évet Budapesten élt, majd hazaköltözött Chilébe. Meglepően jól megőrizte a nyelvtudását, teljes mondatokban beszélgettünk magyarul. Egy másik emlékezetes – de egészen más hangulatú – találkozás La Pazban, Bolíviában történt. Az autóbusz-állomáson valaki meghallotta, hogy horvátul beszélünk Ivánnal, és odalépett hozzánk. Kiderült, hogy ő is Horvátországból származik, de már közel harminc éve Bolíviában él. Az élete sajnos nem alakult jól: felesége 2021-ben elhunyt a koronavírus következtében, majd a neje testvére egyszerűen kizavarta őt a közös otthonból. Azóta hajléktalanként él Dél-Amerika egyik legszegényebb országában. Ez a találkozás mélyen megérintett, és emlékeztetett arra, milyen kiszolgáltatottá válhat bárki, bárhol a világban – különösen akkor, ha távol van az otthonától és a biztonságos közegtől.
– A helyiek milyen benyomást keltettek bennetek?
– Többségükben rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak az emberek. A legnagyobb kihívást egyértelműen a nyelvi akadály jelentette. Én beszélek egy kicsit spanyolul, Iván viszont nem, és a helyiek közül szinte senki nem beszél angolul. Még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált számukra, hogy alig vagy egyáltalán nem értjük a spanyolt, ők rendületlenül folytatták a mondókájukat – természetesen spanyolul. Ez egyszerre volt vicces, frusztráló és valahol nagyon emberi is.
– Hoztál-e haza valamilyen tanulságot, tapasztalatot az útról, ami akár az önismereted szempontjából hasznos?
– Egy tanulságot biztosan magammal viszek a sírig: bármennyi vizet is viszek az Atacama-sivatagba – a világ legszárazabb sivatagába –, az mindig kevés lesz. Előbb-utóbb bizony szomjazni fogok. Egy másik, talán még fontosabb tanulság az, hogy mennyire értékelni kell azt a biztonságot, amelyben élhetünk – például Horvátországban. Nem geopolitikai stabilitásra gondolok, hiszen az pillanatok alatt megváltozhat, hanem arra a fajta mindennapi biztonságra, amely nélkülözhetetlen egy gyermek neveléséhez, de igazából minden ember számára alapvető. Dél-Amerikában szinte minden országban figyelmeztettek bennünket: vigyázzunk, merre járunk, és sok helyen egyáltalán nem ajánlott estefelé az utcán tartózkodni, némelyik környéken még nappal sem. Ez egy idő után rányomja a bélyegét az ember szabadságérzetére. Most már egészen más szemmel nézek arra az egyszerű pillanatra is, amikor éjfél körül elindulok futni Bellyén, az Eszék felé vezető úton anélkül, hogy azon kellene gondolkodnom, vajon valaki megtámad-e. És ez az érzés felbecsülhetetlen.
– Tudod-e már, hogy mi lesz a következő kihívás, kaland, amire vállalkoznál?
– Nem vagyok benne teljesen biztos. Ahogyan a dél-amerikai utazás ötlete is mindössze tíz nap alatt jutott el a gondolattól a megvalósításig, úgy most is könnyen lehet, hogy bármit is tervezek, végül teljesen más irányba fogok kanyarodni. Ami biztos: Új-Zéland régóta ott motoszkál a fejemben. Nagyon vonz a gondolat, hogy egyszer végigjárom vagy -biciklizem az egész országot az Északi-sziget csúcsától a Déli-sziget legvégéig.
