Dr. Sičajmov Ibolya nem a fehér köpenyes rendelői nyugalomban találta meg önmagát, hanem a szirénák, sürgős döntések és éjszakai riasztások világában. A sürgősségi ellátás lett az igazi terepe – az a hely, ahol pillanatok alatt kellett cselekedni, gyakran kevés eszközzel, de határozottan, gyorsan és emberséggel. „Én nem tudnám elképzelni, hogy számítógép mögött ülve dolgozzam” – vallotta egy korábbi, vele készített riportunkban.
Pályafutása Pécsen kezdődött, ahová ösztöndíjasként került a pélmonostori kétnyelvű gimnázium után. 1991-ben a szerb megszállás miatt fiával visszatért Pécsre, ahol menekülttáborban dolgozott, majd csatlakozott a mentőszolgálathoz. 1997-ben hazaköltözött szülővárosába, Pélmonostorra, és azóta megszakítás nélkül szolgálta a környék lakóit – szó szerint éjjel-nappal. Munkáját a hivatástudat, a szakmai felkészültség és az emberség „szentháromsága” határozta meg.
A mentőautóban töltött évtizedek alatt nemcsak orvosként állt helyt, hanem része lett a közösség szövetének. Részt vett egészségügyi felvilágosítási kampányokban, mentőfelszereléseket vitt vidéki tűzoltó-egyesületekhez, miközben a riasztások száma hétről hétre változott, de a lendülete sosem csökkent.
A munkája mellett mindig maradt ideje és energiája a helyi értékek ápolására is: a pélmonostori Magyar Katolikus Nőegylet tagjaként kézimunkáival a hagyományos magyar motívumok megőrzésén dolgozott, és a főzésben is ragaszkodott a régi receptekhez – ahogy ő fogalmazott, „nagyanyáink fenséges ebédei nem veszhetnek feledésbe”. Ibolya nemcsak orvos, hanem közösségi ember is – a szó legnemesebb értelmében. Példát mutatott a szakmában, kitartásban, emberségben és hagyományőrzésben egyaránt. Az április 4-én az eszéki Waldinger hotelben átadott ezüstéremmel a szakma is elismerte mindazt, amit a betegekért, a közösségért és a hivatás becsületéért tett.
– Nagyon megható volt számomra, hogy a szakma is elismerte életünk munkáját. Ez a hivatás teljes embert kíván, egy orvos mindig rengeteg áldozatot hoz és lemondásokra kényszerül azért, hogy segíthessen a rászorulókon, a betegeken. Jólesik ez az elismerés, hiszen az életemet szenteltem a hivatásomnak – tudtuk meg Ibolyától. A díj azonban nemcsak a múlt érdemeinek az elismerését jelenti, hanem egy életformának is, amelyben a gyógyítás nem csupán munka volt, hanem küldetés.
