„Horvátország a negyedik legszegényebb tagországa lesz az EU-nak”, vagy: „Az EU újabb szegény testvérrel gazdagodik” – ilyesféle szalagcímekkel jelent meg több napilapban is hír hazánkról az elmúlt napokban, miután egy, az európai országok életszínvonalát vizsgáló felmérés eredményei nyilvánosságra kerültek.
Az Eurostat által közzétett adatok alapján Horvátország egy főre jutó GDP volumenindexe az Európai Unió 27 tagállamának átlagához viszonyítva 2011-ben 61 százalékot ért el, ugyanannyit, mint 2007-ben. Ebből az derül ki, hogy Horvátország az EU-tagállamok közül csupán Bulgáriát, Romániát és Lettországot előzi meg. Vagyis évek óta sújt minket a válság, mégsem vagyunk hajlandóak tudomást venni róla.
Hozzánk hasonló életszínvonalon az észtek, a litvánok, a lengyelek és a magyarok élnek. Pedig mi a németekhez és az osztrákokhoz szeretjük hasonlítgatni magunkat, és előszeretettel lenézzük a volt szocialista államokat. Ez a mentalitás valószínűleg még az exjugoszláv időkben ivódott belénk, amikor szocialista államok között „a” kapitalista állam voltunk. Szeretjük saját gazdasági helyzetünket rózsaszín szemüvegen keresztül vizsgálni, miközben azon szörnyülködünk, hogyan élnek szomszédjaink.
Az ötödik éve tartó válság itthon is megváltoztatta fogyasztási szokásainkat: háttérbe szorult a tartós fogyasztási cikkek – autó, műszaki berendezés és bútor – vásárlása, miközben többet kell áldoznunk élelemre és lakhatási költségekre. Egy átlagos horvát háztartás jövedelmének egyharmadát költi élelmiszerre és italra, ami két és félszer több, mint egy átlagos uniós háztartás esetében (egyrészt mert kevesebbet keresünk, másrészt mert nálunk sokkal drágább is minden). Horvátországban tavaly 5 százalékkal esett vissza az életszínvonal, idén 3-4 százalékos csökkenés várható, és mindez leginkább a háztartásokat sújtja majd.
Egy másik nemzetközi intézet, a Moody’s pár hete szintén úgy döntött, hogy Horvátország bóvli, és hosszú távon az is marad, vagyis, érthetőbben: legalább két szinttel a béka alsó fertálya alatt vagyunk.
Az IMF népszerűtlennél népszerűtlenebb lépésekre kényszeríti a kormányt, ugyanúgy, mint más országok kormányait is, amelyek megpróbálják valahogy kezelni a gazdasági válságot, kisebb-nagyobb sikerrel vagy kudarccal, és valahogy mégsem haladunk előre, a gondok nem akarnak megoldódni.
Kormányunk legfrissebb intézkedése hallatán megint nem értek valamit. Olyan törvény próbálnak majd elfogadtatni a száborban, amely korlátozná például, hogy a bankok mennyi hitelt adjanak. Vagyis egy-egy ember bankkártyája a törvény elfogadása után csak egy fizetés erejéig lehet mínuszban. Azoknak, akik már most is hitelekből élnek, és csak így tudják kihúzni a hónapot, nem kis megpróbáltatás lesz először is visszafizetni a mínuszokat, majd kigazdálkodni azt, hogy éhen ne haljanak. Igaz, régen volt már, amikor én közgazdaságtant tanultam, de mi még úgy tudtuk, hogy a gazdaságot egy „láthatatlan kéz” irányítja, vagyis a piac, amelynek fő működési mechanizmusa a kereslet és a kínálat. Ha folyamatosan olyan intézkedéseket hoznak nemzetközi szervezetek és aktuális kormányok, hogy meggátolják az embereket abban, hogy költsenek, hogy visszaforgassák a pénzüket a gazdaságba (persze nem adó formájában gondolom, amit majd felélnek a politikusok vagy elsikkasztják állami tulajdonú vállalatok vezetői), az a kínálati oldalon is zavart okoz. Bezárnak a boltok, kevesebbet termelnek a gyárak, nem lesz szükség munkaerőre, és százával kerülnek az utcára az emberek, akiknek már nem is lesz szükségük bankkártyára. Persze mindez sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy én levezettem, de egy biztos: „egy problémát nem lehet megoldani ugyanazzal az elmével, mely létrehozta” (Eistein). Tehát akik a gazdasági válságot okozták, nem fogják tudni megoldani. Ezért két dolog lehetséges: az IMF szakértői vagy dilettánsok, vagy csak egyszerűen meg akarnak gazdagodni a válságon, mert, mint tudjuk: a világ egy nagy üzleti vállalkozás, ahol mindig a szegények húzzák a rövidebbet.
