A reggeli csendesség olyan nyugtatóan hatott Péterre, úgy érezte, hogy talán soha nem volt még ilyen boldog. Ahogy iszogatta a kávéját, azon csodálkozott, mennyit változott az élete néhány év alatt.
Három évvel ezelőtt a felesége életet adott első gyermeküknek, azt hitte akkor, hogy az életük tökéletes lesz. Viszont két hónap múlva az asszony azzal állt elő, hogy ő ezt nem tudja vállalni, nem bírja tovább a gyereksírást, az állandó kialvatlanságot. Feladta. Összecsomagolt és elhagyta őket. Azt mondta, hogy ne is keressék.
Péter úgy érezte, hogy rászakadt a mennybolt, de nem hagyta magát összeroskadni, a gyerekre kellett gondolnia, ő volt az első. Belevetette magát a gyereknevelésbe. A feleségétől való válást véglegesítették.
Amikor a legkevésbé számított ilyenre, Juli belépett az életébe. Túl korán megözvegyült, és nem volt gyermeke. Egy munkahelyi megbeszélésen találkoztak, és azonnal egymásra találtak. Alig hat hónappal később Juli hozzá is költözött, a gyermekével is azonnal megbarátkozott, mintha már kezdettől fogva egy családnak „szánták” volna őket.
Kiegyensúlyozott lett az életük, erre nem is számítottak. Mindketten dolgoztak. Péter volt az, aki a gyereket hazahozta a bölcsődéből, mert Juli később ért haza. Soha nem hiányzott a meleg vacsora, mindent közösen megoldottak, és áldották a sorsot, hogy egy család lehettek.
Péter egy nap, amikor hazafelé igyekezett, legnagyobb rémületére meglátta volt apósát, amint kéregetett az utcán. Meg akart állni, hogy beszéljen vele, de nem tudott hová parkolni. Továbbhajtott, és megrázta fejét a gondolatra, hogy kapcsolatba lépjen múltjának ezzel a részével.
Másnap ugyanazon a helyen látta kóborolni az öreget. Feltűnt neki, hogy mennyire lerongyolódott, és hogy kénytelen kéregetni. Szánalmat érzett iránta, és lelassított.
– Jó napot, Kovács úr!
– Jaj, édes fiam, te vagy az? – mondta az. – A feleségem két évvel ezelőtt meghalt – összekulcsolta a kezét és lesütötte a szemét, hogy eltakarja a könnyeit. Azt is elmondta, hogy a felesége testvérei eladták a házat a feje fölül. A régi családi ház az ő nevükön volt, így jogosultak az örökségre, ő pedig az utcára került.
– A lányomról azóta nem tudok semmit, hogy téged elhagyott. Pedig hogy szerettük volna legalább egyszer látni az unokánkat, de ő megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjünk veletek. Annyira szégyelltük magunkat, mi nem ilyennek neveltük – sóhajtozott az idős férfi.
Péter szeme könnybe lábadt, aztán átkarolta a férfit.
Nyugodjon meg, Kovács úr, majd én gondoskodom magáról.
És hazavitte a családjához.
Ez ellen Julinak sem volt kifogása, miután Péter elmagyarázta, mi is történt a volt apósával.
A vendégszobát rendezték be neki, és aztán az unoka már állandóan a nyakán lógott, mintha minden elmulasztott időt be akartak volna pótolni.
Lett gyermekmegőrző, nem kellett többet fizetni a felügyeletet. Az idős férfi tizenöt évig élt velük egy fedél alatt, életük így még boldogabbá és meghittebbé vált, ami ugyancsak azt bizonyította, hogy a család a legfontosabb a világon.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
