Róbert egyetlen gyermeke volt szüleinek. Mi tagadás, nagyon élvezte a helyzetét. A legjobb falatok az ő tányérjába kerültek. Amit szeme, szája megkívánt, mindent megkapott. Soha nem kellett senkivel semmit elfeleznie. Ha megkérdezték, szeretne-e kistestvért, határozottan kijelentette, hogy „soha!”.
Nem érezte magát egyedül, sőt idegesítették az elkényeztetett gyerekek, a hangoskodás, a veszekedésük. Jó volt a saját világában.
Minden játékával úgy bánt, mintha élőlények lettek volna. Megvolt mindegyiknek a saját neve, helye. Ha vendég gyerek jött hozzájuk, még a szobáját is bezárta. Inkább az idősebb gyerekek társaságát kedvelte.
Szülei bárhol megjelenhettek vele, mert türelmesen végigülte és -hallgatta beszélgetésüket.
Ahogy múltak az évek, kezdett barátkozni a saját korosztályához tartozókkal. Néha bántották amiatt, hogy nincs testvére. A szüleivel bizalmas és nagyon szoros volt a kapcsolata. Ezért nem hiányoztak a barátok.
„Egykeként” nem tanult meg veszíteni, de testvér nélkül nem tanulta meg kiharcolni sem a saját helyét a különböző élethelyzetekben. Ő harc nélkül is mindent megkapott a szüleitől…
Nem érezte magát magányosnak. Boldogságát sem kereste mások társaságában, mindaddig, amíg meg nem ismerte Emmát. Különös vonzalmat érzett iránta, amit nem tudott semmihez sem hasonlítani.
Amikor az első virágcsokrot átadta neki, akkor jött rá, hogy boldogabb az, aki ad, mint az, aki kap.
Szerelmesek lettek egymásba.
Emma szerény volt, nem voltak különleges kívánságai, de ő minden találkozáskor egy-egy kis ajándékkal lepte meg. Boldogsága határtalan volt, amikor látta Emma szemében a hálát a figyelmességért.
Az, amit Emma iránt érzett, teljesen megváltoztatta. Boldog volt, és a boldogságon is „testvériesen” osztozott szerelmével, így bizonyítva, hogy egykének lenni nem rossz, mert az élet előbb-utóbb megtanít egy hasonló korú fiatalt is megbecsülni, még akkor is, ha az nem éppen a testvére.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
