Teréz sok évet élt le társ nélkül. A kisfia apja durván elárulta, ettől annyira összetört, hogy biztosra vette, soha többé nem tud senkiben megbízni.
Aztán mégis jött a szerelem. Szinte meseszerűen. Már az első közös családi program is csodásan sikerült. Úgy tűnt, lehet álmodni a jövőről, újra bízni, hinni, szeretni, élni.
Pár hónap után Jánossal úgy döntöttek, hogy összeköltöznek.
Az anyagi lehetőségeik elég szerények voltak. Teréz volt férje nem tudott gyerektartást fizetni, János pedig mindent otthagyott az első házasságában. Ráadásul az ő gyerektartása a fizetéséhez képest rendkívül magas volt. De ezzel valójában keveset foglalkoztak, hitték, hogy közösen úgyis megoldanak mindent.
Terézre még várt egy nagy próbatétel az összeköltözés előtt: János két kislányát kellett megismernie, akik majd az élete természetes részévé fognak válni, hiszen annak a gyerekei, akivel együtt fog élni.
Csodák csodájára a találkozás remekül sikerült. Az első „visszafogott” óra után látszott, hogy így öten is „működőképesek” lesznek. Hamarosan össze is házasodtak.
A kislányok egyre többször akartak az apjukhoz menni, a megbeszélteken túl is. Teréz kezdetben örült is neki, és arról ábrándozott, hogy a testvér nélküli kisfiának ez majd sokat fog jelenteni. A két „majdnem húgocska” sok újfajta színt, hangulatot és szeretetet hozhat. És fiús anyaként Teréznek is újdonság volt a kislányok világa. A hajfésülések, az öltözködés, a folytonos csacsogás… A lányok elmondták édesanyjuknak is, hogy milyen jól elvannak apu családjával.
Lassan többet voltak már apjuk új családjánál, mint otthon.
Amikor pedig az anyukájuk újra férjhez ment, gyakorlatilag minden hétvégét és iskolai szünetet apjuknál töltötték. Végül már az anyjuk által írt listával érkeztek, ami mindig nagyon részletes volt: mit kell nekik vásárolni, mit ehetnek, és miből mennyit. Mit nézhetnek a televízióban, milyen olvasnivalót szerezzenek be nekik, mi az a játék, amit szeretnének, és anyuka megígérte, hogy az apjuk majd megveszi…
Egy viszonylag kis lakásban éltek, egyszerű körülmények között. Teréz fiának is számtalan dologra lett volna szüksége, de számára nem volt elérhető semmi. Tizenkét évesen ezt olyan bölcsességgel vette tudomásul, hogy anyja igazán büszke volt rá.
Nem így a lányok. Minél többet voltak náluk, annál hosszabb lett a lista. Minden a lányok igényeinek, szokásainak lett alárendelve. Teréz értetlenül állt a helyzet előtt. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy juthattak idáig.
János már pluszmunkát is vállalt, ami azzal járt, hogy kevesebbet volt otthon. Azzal magyarázta, hogy ezzel biztosítani tudja, hogy a kislányoknak ne kelljen hiányt szenvedniük semmiben, ha náluk vannak.
Nem akart a volt felesége előtt csórónak látszani és alulmaradni. Teréz megdöbbent, amikor még azt is felhozta, hogy az ő férje még gyerektartást se fizet, nem törődik a fiával. Egyik szó követte a másikat, az egyik veszekedés maga után vonta a következőt. És így ment ez hónapról hónapra.
Teréz már érezte, hogy a mozaikcsaládjuk nem fog sokáig működni. Új szerelmi házassága mégsem tette boldoggá. Anyai szíve is a fia miatt aggódott, és már tudta, hogy ők ilyen körülmények között nem lehetnek boldogok. Gondolkodás nélkül beadta a válókeresetet. Ez a házasság nem őróla szólt, hanem János a volt feleségének „üzent” vele.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
