Péternek, ahogy ott ült kisfiával a focipálya lelátóján, akarata ellenére is eszébe jutott a gyermekkora.
Úgy szeretett volna ő is az apjával néha elmenni meccsekre, de ez soha nem adatott meg neki. Az édesapja új családot alapított, sőt még született nekik egy kisfiuk is.
Hónapokig küzdöttek a szülei, hogy megőrizzék a családi békét, de nem sikerült.
Minden vitánál kiküldték a szobából. És hiába fogta be a fülét, hogy ne halljon semmit, mégis minden veszekedésnek a fültanúja lett. Sírva aludt el minden este, és nem jött be hozzá senki jóéjt puszit adni.
Mire eljött a válás ideje, tele volt sérelmekkel. A tanulmányi eredménye is leromlott. A tanárok csodálkozva figyelték a gyereket, de Péter hallgatott, szégyellte, hogy szülei elváltak.
Anyával maradt, aki soha nem engedte az apjához, de ő sem vágyott arra, hogy lássa az apja új családját.
Már középiskolás volt, amikor anyja is megtalálta élete új párját. Kivirult, boldog volt, és mind kevesebb időt fordított Péterre.
Örült, hogy anyját boldognak látja, de a szíve mélyén ott lapult a félelem, hogy szülei magára hagyják.
Kamaszkorában szerencsére voltak barátai.
Amikor Jutkát meglátta, tudta, hogy vele fogja leélni az életét. Érezte, hogy megbízhat benne.
Házasságkötésük a szülők nélkül zajlott, csak a tanúk aláírása igazolta, hogy egybekeltek.
Néha elgondolkodott azon, hogy szülei miért nem tartottak ki egymás mellett, hiszen eleinte ők is szerették egymást. És állandóan attól rettegett, nehogy vele is megtörténjen az, ami a szüleivel.
Kisfia zavarta meg gondolatait azzal, hogy mehetnek fagyizni, vége a mérkőzésnek.
Szeretettel ölelte magához, és hálát adott a sorsnak, hogy van neki, és hálás volt a feleségének is.
Nem könnyű elvált szülők gyermekének lenni, mert a félelem, a bizonytalanság végigkíséri egész életüket.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
