Editék már régóta tervezték, hogy elköltöznek a városba. „A gyereknek csak ott lehet jövője” – gondolták, és Marikát már el is vitték a városban lakó nagynénihez az iskola második félévében. A szülőknek elegük lett a falusi életből, és amikor eladják a házat, a földet, ők is mennek a kislányuk után.
Marika mindössze hétéves volt, és úgy érezte, hogy a szebb jövő helyett csak egy szomorú és magányos jelen jutott neki. Egyke volt, akinek sosem kellett osztoznia a szülői szereteten és a figyelmen, és most ott találta magát egy idegen városban, egy idegen közösségben.
A nagynéni megszokta a magányos, de szabad életet, és bizony a háta közepére sem kívánta Marikát.
Ez talán érthető is. De Marika azért nem panaszkodhatott: volt saját szobája, szép ruhái, gondoskodott is arról a nagynéni, hogy mindig rendesen felöltözzön, ám az igazi szeretet és törődés hiányzott a kapcsolatukból.
Ez farsangkor látszott meg a leginkább. Marika várta már azt a napot. A nagynéni keresett neki egy fodros ruhát a szekrényében, ami persze úgy lógott rajta, mint tehénen a gatya, és Marika mégis hercegnőnek érezte magát benne. Még egy gyöngysor is került a nyakába, meg egy szép kalap a fejére.
Minden gyerek nagy izgalommal várta a délutáni farsangi ünnepséget.
Először Vera édesanyja lépett a terembe. Előhúzta a hatalmas szatyorból a rózsaszín királylányruhát, felültette Verát a padra, és elkezdte átöltöztetni.
A teremben egyre nagyobb lett a hangzavar. Mindenki nagyon jól érezte magát, nevetett, sikongott.
Az anyukák sorra felültették a lányokat a padra, és szép frizurákat készítettek nekik. Feladták a fejükre a koronát, kalapot, gyöngyöt, csatokat vagy művirágot tűztek a tincsek közé, sőt akadt, aki még egy kis rúzst is kapott a szájára. Lassan mindenki elkészült, csak Marika nem. Ott állt nadrágban és pulóverben az osztály egyik sarkában, és sóvárogva figyelte a többieket. Főleg az anyukákat, akik mosolyogva igazgatták a lányok jelmezét, haját, és megölelték őket.
Marika hiába leste az ajtót, hiába reménykedett, hogy mozdul a kilincs, és majd a nagynéni jön be rajta – de nem jött!
De Marikának elsősorban az anyukája hiányzott. Azt szerette volna, ha ő is ott van, mint a többi gyerek mamája. Hogy ránevessen, hogy felültesse a padra, hogy megfésülje a haját, hogy megölelje. Még azt se bánta volna, ha nem engedi, hogy egy cseppnyi rúzs kerüljön a szájára.
Félénken kilépett a sarokból, és felmászott az egyik padra. Ott ült és várt. Várta a csodát. Hátha… Ám a csoda elmaradt, pedig nagyon vágyott arra, hogy valaki őt is királylánynak öltöztesse.
Szemét elhomályosította kicsorduló könnye. Nem látta már a vidám farsangolókat.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
