„Az a jó, hogyha legalább olyan távol lakik az anyós, hogy papucsban már ne tudjon átjönni” – hangzik a közhely, amelyre hevesen bólogat Erzsi.
Boldogan éltek férjével és három gyerekükkel, pár éve pedig megtalálták álmaik házát is, ahol az életük hátralevő részét tervezték leélni. Csakhogy egy „apróság” rontotta el a tervüket. Történt ugyanis, hogy a férje szülei kinézték maguknak a szomszédban álló ingatlant, sőt már meg is vették. Egyelőre csak heti egy alkalommal vannak ott, amikor újítgatják, és olykor persze elvárják, hogy a gyerekeknél megpihenjenek, kávézgassanak. A mestereket is néha meg kellett kínálni ebéddel. Amikor nagyon elfáradtak, még éjszakára is ott maradtak.
Erzsi már kezdett rettegni attól a gondolattól, hogy mi lesz még, ha a szomszédba költöznek. Soha nem szorult az öregek segítségére, hiszen minden munkáját tervszerűen beosztotta.
Minden napjuk „akadálymentes” volt. De amikor egy alkalommal az anyós az ő tudta nélkül kifúratta a lánya fülét, felháborodva fordult férjéhez. Az csak annyit mondott: „A mama csak jót akart”.
Nem tudta elfelejteni, és félt már előre attól, hogy folyamatosan bele fog kotnyeleskedik az életükbe.
A férje szerint alaptalan az aggodalma, mert a szülők „biztos nem fognak sok vizet zavarni”.
Amikor eljött a költözködés ideje, azért Erzsi is kivette a részét a munkából, és remélte, hogy az anyósáék majd a saját otthonukban jól fogják érezni magukat.
Jól is érezték magukat, de mégis többet voltak a gyerekeknél, mint otthon. Ha nem melegedett be a lakásuk kellőképpen, akkor csak átléptek hozzájuk. A televíziót is ott szerették nézni késő estig. Egy éjjel Erzsi arra ébredt, hogy valami csörgés van a konyhában. Ijedten rohant le az emeletről, pedig csak a mama mosogatott, a papa meg a frizsiderből vacsorázott.
Döbbenten jött rá, hogy nyugodt családi életüket meg kell osztaniuk az anyósékkal.
Nem ilyennek képzelte az életét, férje pedig csak a fejét ingatta, szerinte „semmi rossz nincs ebben”. Erzsi nem is a „rosszat” kereste, hanem a családi életét. Szüleit korán elvesztette, és megtanulta önállóan irányítani az életét.
Tehetetlenül állt a megváltozott helyzet előtt, de családját nem akarta elveszíteni. Megpróbálta elfogadni ezt az áldatlan állapotot a férje kedvéért, de attól félt, hogy türelme nem lesz végtelen.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
