Nagy teher alatt nyög a világ. Ismeretlen betegség teszi próbára az emberek szervezetét, idegeit. A média is rendszeresen gondoskodik arról, hogy ne feledkezzünk meg a válságról. Mi pedig aggódva figyeljük a statisztikákat a betegekről, a halottakról.
De vajon gondol-e valaki a kamaszodó fiatalokra, akik felnőtté válásuk kapujában, életük talán legsérülékenyebb időszakában vannak, akik belső harcot vívnak önmagukkal, miközben lázadnak a körülmények és néha az egész világ ellen. Megsínylették a bezártság hosszú hónapjait, akikről azt hisszük, hogy már elég érettek ahhoz, hogy megértsék, mi zajlik körülöttük.
Eleinte jó bulinak tartották a távoktatást. Végre otthon maradhatnak, nem kell korán kelni, hogy elérjék a buszt. Pizsamában lehetett reggelizni. Az időt, ami az utazással telt volna el, másra fordították. Naivan azt gondolták, hogy ezzel a helyzettel minden, de legalábbis a problémák nagy része megoldódik.
Az online órák mellett elárasztották őket megoldandó/beadandó feladatokkal. A szülők a házimunkával is terhelték őket, hiszen a gyerek egész nap otthon van, és nem csinál semmit… Bekapcsolhatja a mosógépet, csinálhat magának tojásrántottát, ha éppen azt enne.
Lassan rájöttek, hogy mégsem olyan jó buli ez az egész. A tanulás helyett a legtöbben inkább azon kezdtek gondolkodni, hogyan lehet kijátszani a rendszert és kipuskázni mindent. Különböző trükkökkel még a kamerát is kijátszották.
Hatalmába kerítette őket a számítógépes játék és minden más tevékenység, ami a tanulás kárára ment.
Aztán jöttek a barátok. Pontosabban nem jöttek. A kapcsolat meggyengült, vagy akár teljesen megszakadt a távolság miatt. A csapatszellem hiánya volt a legfájdalmasabb. Ami addig az iskolában összetartotta őket, az köddé vált. Elfelejtettek együttműködni és közben dolgozni.
A videochat eleinte jó megoldásnak tűnt, de rájöttek, hogy mégsem pótolhatja a szemtől szemben való társalgást.
Aztán itt volt a család. Kiderült, hogy a gyerek nem ismeri a szüleit, míg a szülő rádöbbent, hogy a gyerek sok esetben nem olyan, amilyennek képzelte. Újra kellett tanulni az együttélést.
És ott vannak a nagyszülők. Vigyázni kell rájuk, de nincs olyan telefon, ami a személyes találkozást helyettesítheti.
A felnőttek azt hiszik, hogy ezek a kamaszok csak élik világukat, és nem fogalmazódnak meg bennük mély gondolatok, de ez bizony nem így van. Tisztában vannak azzal, hogy mit veszítettek. Nemcsak az életmódjuk változott meg, hanem ezzel együtt kapcsolataik és az egész életük is fenekestül felfordult.
Talán az lenne a megoldás, ha mindenki megértené és elfogadná, hogy ez a helyzet senkinek sem jó, és minden korosztálynak nehézséget okoz, csak másképpen. A gyerekeket, de elsősorban a kamaszkorban levőket is megviseli ez az állapot.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
