A csúzai Pinkert Ida asszony mesélt nekünk a régi idők karácsonyairól: amikor még gyertya, dió és otthon készült szaloncukor díszítette a fát, szerény volt az ajándék, de annál nagyobb az öröm, a misére igyekvők lába alatt ropogott a hó, és összegyűlt a templomban a falu apraja-nagyja, hogy együtt énekeljék a Csendes éjt.
Ida néni családjában voltak katolikusok és reformátusok is, így mindkét felekezet hagyományaihoz tartották magukat.
Azt olvastam az interneten, hogy az adventi koszorú a 19. században jelent meg a német evangélikusoknál, majd fokozatosan terjedt el.
– Gyerekkoromban az adventi koszorú még nem volt divat. A Mikulást viszont már mi is vártuk tisztára pucolt csizmáinkkal, hogy megajándékozzon bennünket, rosszabb esetben suprikával (virgáccsal) – mondja Ida néni.
Népi hiedelmekkel teli Luca-nap
December 13-án, Luca napján Luca-búzát vetettek, amit minden nap öntöztek, hogy karácsony tájára kizöldüljön, a szoba ünnepi díszéül szolgáljon. A búzaültetés szokása máig megmaradt, a Luca-napi jóslásra viszont kevesen emlékezhetnek.
– Nagylányként Luca napján tizenkét papírfecnire fiúneveket írtunk, amiket összehajtogattunk, s naponta egyet kihúztunk és a kályhába dobtunk. Úgy tartottuk, az lesz a leendő férjünk, amelyik utoljára marad – ismertette riportalanyom a jóslás technikáját, amit természetesen csak játékból próbáltak ki, esetében az eredmény minden évben más és más fiúnév volt.
A Luca székével kapcsolatos hagyományt ugyan sokan ismerik környékünkön, arról viszont Ida néni sem hallott, hogy valaki ténylegesen elkészítette, kipróbálta volna. Ez az eszköz a hiedelem szerint Luca napjától bőved napjáig épül, amikor is tulajdonosa, ráállva az éjféli szentmisén, felismerheti a falu boszorkányát.
Bőved napján suprikáltak
Bőved napja, amit Szlavóniában régen „karácsony szenvedőjének” neveztek, a karácsony előtti böjt napja volt.
– Nem ettünk zsíros, nehéz ételt, a halpaprikásfőzés sem volt szokás. Reggelire sóspaprikás kenyeret, ebédre „sóba-vízbe krumplit” vagy valamilyen tésztafélét ettünk, s csak az éjféli mise után került terítékre a kocsonya, a kelt kalács – mesél Ida néni a bőved napi étkezési szokásokról.
Ehhez a naphoz fűződött a suprikálás hagyománya is.
– Bőved reggelén a fiúk elmentek a lányos házakhoz, ketten lefogták a lányt, a harmadik meg jelképesen „elfenekelte” mogyoróvesszőből készült „suprikájával”, közben jókívánságát versikébe foglalta: „Friss légy, jó légy, keléses ne légy, apádnak-anyádnak szót fogadj, ha küldnek, szaladj” – szavalta Ida néni a rigmust, megemlítve, futott ő is lány korában a suprikáló fiúk elől, mint ahogy ma a locsolkodóktól menekülnek a lányok Csúzán, Sepsén, Vörösmarton… jó lenne, ha a suprikálást is felelevenítenék a fiatalok.
Csengőszó jelezte a Jézuska érkezését
Bővedeste hozta meg a Jézuska (esetleg a Kriszkindli) a karácsonyfát – igazán varázslatos pillanatok voltak ezek a gyerekek számára.
– A Jézuska mindig csendben érkezett, mi füleltünk, és amikor megszólalt a csengő – amit apánk rezegtetett meg a csikó nyakán –, izgatottan rohantunk az első szobába öcsémmel, és ott állt talpig díszben a karácsonyfa – emlékezett vissza a semmi máshoz nem hasonlítható, áhítattal teli hangulatra, amit akkor éreztek.
– Gyerekkorunk karácsonyfáját ezüstre festett dió, pattogatottkukorica-füzér, cukorba mártott alma díszítette, na meg a színes papírba csomagolt szaloncukor és karamell. Ezeket a nagymama készítette házi vajból, vaníliás cukorból. Az ágakon gyertyák fénylettek – emlékezik Ida néni.
Fehér karácsonyok
Még meghittebbé tette az ünnepet, hogy régen decemberre már szinte biztosan hó borította a tájat.
– Hetedik-nyolcadik osztályos koromban még nem volt utcai világítás a faluban. Különös élmény volt a séta az éjféli misére, mégsem volt sötét, a talpunk alatt ropogó hó világította meg utunkat – mondta riportalanyom.
A templomi szertartáson is félhomály uralkodott, szinte csak a karácsonyfa gyertyái világítottak, mintha tényleg a betlehemi jászolnál gyűltek volna össze ünnepelni a Kisjézus születését, a pásztorok gyújtotta tűz körül.
Ha kevés is volt a fény az olvasáshoz, énekeskönyvre nem nagyon volt szükség, mindenki ismerte az énekeket. És énekelt is mindenki az orgonakíséretre, nem csak a kar, tele volt a templom, együtt ünnepelt a falu apraja-nagyja.
Vannak dolgok, amiket nem lehet visszahozni. Nem lehet tele a templom, hisz ma már jóval alacsonyabb falvaink lélekszáma, és ha nagyon igyekszik is az ember, idővel lohadni kezd a gyerekként átélt lelkesedés. Vannak viszont dolgok, melyekre lehet befolyásunk; talán elcsépelten hangzik, de hogyha például advent idején lassítunk kicsit a tempón, vagy ha előrébb helyezzük értékrendünkben emberi kapcsolatainkat, az odafigyelést, a minőségi együttlétet annál, hogy a fa alá pakolunk „mindent is” – ez visszavarázsolhatja a karácsony koroktól független esszenciáját.
