Óriási az érdeklődés a magyar állampolgárság iránt. Nemcsak más határon túli régiókban, hanem itt, Horvátországban is lélekszámunkhoz képest sokan érdeklődnek a lehetőség iránt. Csupán a felvidéki magyarok vannak gondban, hisz ha megkapják a magyar állampolgárságot, elveszítik a szlovákot. Ugyanis a szlovákok a magyar törvény megalkotása után hoztak egy ellentörvényt. A kárpátaljaiknál kicsivel más a helyzet: az ukrán törvények elvileg gátolják a kettős állampolgárságot, ám a törvény nem szankcionálja azokat, akik megszegik. Nem nagy titok, hogy a több milliós ukrajnai orosz kisebbségnek és a nagyszámú románságnak is van kettős állampolgársága; a másodikra csöndben, „fű alatt” tettek szert a szóban forgó két népcsoport tagjai.
A magyar állampolgárság egyik célja az anyaország szempontjából a nemzet közjogi értelemben vett újraegyesítése úgy, hogy Budapesten természetesen senki sem akarja megváltoztatni a jelenlegi országhatárokat.
Sokan azt nyilatkozták, nekik nem kell a magyar állampolgárság. Nincs szükségük rá, hogy érezzék, ők magyarok.
A magyar állampolgárság nem az identitás bizonyítéka. Abból ugyanis csak egy lehet, és az, hogy valaki magyar, természetesen nem bizonyítható sem magyar igazolvánnyal, sem útlevéllel.
Ha mindazok, akik magyarnak vallják magukat, magyarul beszélnek és éreznek, „észrevehető” tagjai egy magyar közösségnek, egy olyan országnak az állampolgárságával gazdagodnak, amely a felsoroltakat fontosnak tartja, ennek a sokat szenvedett, szétszabdalt Magyarországnak egy olyan új erőforrást jelenthetnek, hogy az végre ennek (is)köszönhetően sikeres és büszke tagja lehet a 21. század Európájának. És akkor nem kell többé azon siránkoznunk, mi lett volna, ha Mohácsnál győzünk, ha a második világháborúban nem a németek oldalán harcolunk stb. Egy sikeres és büszke ország nyelvét beszélni, kultúráját megtartani pedig vonzó dolog lesz, így nőni fog annak az esélye, hogy a kisebb lélekszámú határon túli magyar közösségek is megkapaszkodnak, megmaradnak.
