Reketye József munkaközvetítőként dolgozik Svájcban, a címként szereplő közmondással mégis azt üzeni a fiataloknak, jobban járnak, ha a szülőföldjükön maradnak, még ha szerényebbek is az életkörülmények, mintha külföldre költöznének, ami bizonytalan és kockázattal jár. Ő Svájcban él családjával, de nyugdíjas éveihez közeledve egyre többet gondol szülőföldjére.
A Reketye család 32 évvel ezelőtt költözött ki Svájcba. Nem nagyvárost választottak lakhelyükül, hanem egy kisebb települést Sankt Gallen kantonban. A Boden-tó és az osztrák-német-svájci hármas határ közelében fenséges természeti környezet társul a nyugati életszínvonalhoz.
A gyerekek már ott nőttek fel, Józsefet viszont még mindig Baranyába húzza vissza a szíve. Sőt, mint mondta, a honvágy egyáltalán nem enyhül, benne inkább csak nőtt az évtizedek során, s nyugdíjas éveihez közeledve egyre több időt szeretne itthon tölteni. Építgetik vörösmarti házukat, mely valamikor felesége családjáé volt. Gizella vörösmarti, József pedig Darázsról származik. Mindig is igazi sportember volt, a foci vonzotta Vörösmartra, s bár felesége nem rajongott a labdarúgásért, ez a sportág hozta őket össze.
Később Pélmonostoron éltek, József a főherceglaki gépgyárban dolgozott szerkezetlakatosként és hegesztőként, majd Eszéken, az OLT nevű vasöntödében helyezkedett el. A vállalat hanyatlásnak indult, József pedig Svájcban talált munkalehetőséget, ahova két év múlva családja is követte őt. József elmondása szerint nehezebb volt megtalálniuk a helyüket magyarként akkoriban, mint ma.
– Emlékszem, követtük az utcán azt, aki magyarul szólalt meg, most viszont mintha otthon volnék. Az első magyar ismerőseim 56-os menekültek voltak, egyszer voltunk a zürichi magyar bálban, ma viszont már sokkal több magyar egyesület és program van – mondja József. Hozzátette, a magyarok jelentős része elsősorban a nagyvárosokban él, de munkaközvetítő tevékenysége révén sokakkal megismerkedett, sokan rajta keresztül helyezkedtek el Svájcban. Csak tavaly összesen 117 munkást „vitt ki”, ezek 80%-a magyar nemzetiségű.
Akkor kezdett el munkaközvetítőként tevékenykedni, amikor egészségi okok miatt a szakmájában már nem dolgozhatott tovább. Mivel azonban a munkaközvetítő iroda működtetésének szigorodtak a feltételei, felhagyott a saját vállalkozással és egy másik, nagyobb munkaközvetítőhöz csatlakozott, ahol ma is ügyvezetőként dolgozik.
Felesége már rendelkezett az alapokkal, neki viszont ott kellett elsajátítania a nyelvet – ebben nagy segítségére volt a foci, ugyanis a svájci csapattagokkal németül kellett beszélnie.
A labdarúgás mindig fontos szerepet töltött be az életében
Még gyerekkorában, Darázson kezdte rúgni a bőrt, amit később Főherceglakon, Izsépen (Topolje) és Vörösmarton folytatott. A vörösmarti csapat játékosaként kétszer volt a Dunatáj Kupa legjobb kapusa.
– Később Svájcban is fociztam, több csapatban is, és amire büszke vagyok, hogy 58 éves koromig játszottam aktívan – tudtuk meg Józseftől.
Pályára már nem lép, a labdarúgással viszont nem szűnt meg a kapcsolata, sokáig edzőként dolgozott, most pedig a Croatia Appenzell csapat menedzsereként tevékenykedik.
Sok olyan horvátországi emberrel megismerkedett, akik az 1991-ben kezdődött háború elől menekültek oda. József azokat is támogatta a nehéz években, akik szülőföldjükön maradtak: jótékonysági akcióik során gyógyszereket, ruhaneműt juttattak haza, sőt még egy terepjárót is. A háborús évek után pedig a vörösmarti, dályoki, darázsi, pélmonostori futballcsapatoknak küldött mezeket, labdákat.
Az otthon maradást ajánlja a fiataloknak
József figyelemmel kíséri az itthoni eseményeket, szívén viseli szülőföldje sorsát. Bár munkaközvetítőként dolgozik, s a személyes érdeke azt kívánja, hogy minél több munkást juttasson ki Svájcba, lapunknak elmondta, mégis azt szeretné, ha itthon teremtenének végre jobb életfeltételeket. Azt ajánlja, hogy még a mai, sanyarú körülmények között is, aki csak teheti, inkább maradjon itthon.
– Aki elmegy hazulról, minden örömből és bánatból kimarad, ami odahaza érte volna – mondja József, hozzáfűzve, hogy az élet nem fenékig tejfel Svájcban sem, mint ahogy valószínűleg sokan gondolják.
– Nem voltam olyan fiatal, amikor kiköltöztem, így a leendő nyugdíjam odahaza elég lenne, de Svájcban kevésnek számít, ezért mindketten dolgozunk a feleségemmel ma is. Svájc drága ország, átjárunk Németországba és Ausztriába vásárolni. Sokszor nem tudják a fiatalok, mi vár itt rájuk. Először is a rengeteg papírmunka, ami még nehezebb, ha nincs segítségük, utána pedig további bizonytalanság, mert kezdetben csak próbaidőre veszik fel őket. Egyeseknek sikerül, de sokan csalódnak és hazamennek. Abban az időben nekem is azt mondta az apám, jobb egy veréb a kézben, mint egy galamb a tetőn – emlékezett vissza József saját fiatalkorára, a mondással pedig azt üzeni a fiataloknak, ne adják fel otthoni életüket egy ígéretesebbnek tűnő, de bizonytalan sorsért.
Reketyéék mindig magyar szellemben nevelték gyerekeiket, és unokáikkal is gyakorolják az anyanyelvet – a család összetartásában Gizelláé az oroszlánrész. Gyerekeik is szívesen látogatnak Vörösmartra, de komolyabb ötletek is felmerültek már a szülőfölddel kapcsolatban: lehetőségeket látnak például a turizmusban és a biotermesztésben is. Konkrét terveik nincsenek, de nem látják reménytelennek a hazai helyzetet.
