A hétvégén lakodalomban voltam, olyan igazi, jó hangulatú lakodalomban. A régi kopácsi szokások, hagyományok teljes tiszteletben tartása jellemezte a menyegzőt. Pénteken már vacsora, lakodalmi kalács, szombaton ebéd, a menetben résztvevő párok nevének a felolvasása, majd esküvő. Folytathatnám a „menetrend” ismertetését, de álljunk meg egy pillanatra az egyik helyszínnél.
Az esküvőre a lányos ház udvarában került sor. Minden gyönyörűen feldíszítve, a ceremónia igazán megható. Ezt követően a menet, a kultúrotthonba tartva, elhaladt a kopácsi református templom mellett. Isten azon hajléka mellett, ahol az esketési aktusnak egyébként le kellett volna zajlania. Ez bizony mindenkinek eszébe jutott, és kissé, ha csak rövid időre is, de elhomályosította az ünnepi hangulatot. Mintha parancsra cselekedett volna a pár száz fős nászmenet, néhány percre megállt a templom előtt. Nekem mindjárt a bejárat melletti kis márványtáblára esett a pillantásom: „Az Orbán-kormány által felújítva 1999-ben”. Bizony súlyos milliókba került a templom és a paplak felújítása is, amelyben most egy olyan lelkész lakik, akinek a szóban forgó násznép nem szimpatikus, és bizony nem szeretné a „templomában” látni.
De idézzük már fel, mi is történt itt az elmúlt években, és miért kénytelen a kopácsi református gyülekezet egy pap/püspök önkényeskedését tűrni saját egyházközségében.
A református egyházban a presbitérium vezeti az egyházközséget. Ez a testület „fogadja fel” a lelkészt, mint ahogy a szóban forgót is ez helyezte hivatalába. Ugyanúgy el is bocsáthatja. Előző számunkban már beszámoltunk arról, hogy Kopácsi Kettős János református lelkészt és püspököt a kaposvári bíróság nem jogerősen elmarasztalta okirat-hamisítás ügyében a múlt héten.
És akkor ugorjunk vissza pár évet az időben. Amikor a kopácsiak értesültek arról, hogy bizony az ő aláírásukkal (is) a püspök egyházat hozott létre Magyarországon, amiről ők mit sem tudnak, és a zsinat bizonyos „döntései” meg sem történtek, számonkérőleg fordultak hozzá. Kettős azzal védekezett, hogy ő bizony abból a pénzből, amit a gyülekezet fizet neki, nem tud megélni. Ekkor a presbitérium úgy döntött, csatlakozzanak a másik egyházhoz, amelyik Horvátországban elismert, így ő ott lelkészi fizetést kaphatna. Ami a püspöknek nem tetszett, és azt mondta, a gyülekezet csatlakozhat, de ő bizony nem fog, majd elhagyta a templomot. A következő vasárnap ugyanez a gyülekezet már zárva találta a templom ajtaját, a püspök rendőri „védelemről” is gondoskodott. Ezek után a presbitérium elbocsátotta a lelkészt hivatalából, és csatlakozott a másik egyházhoz, valamint új lelkészt fogadott. A püspök pedig fogta magát, és leváltotta a presbitériumot, sőt az egész gyülekezetet! Legalábbis ezt állítja. Bírósági perek sorozata indult el, amelyek lassan kezdenek „beérni”. Ennek egyik „gyümölcse” a kaposvári ítélet is. Bizonyára kevesen tudják, hogy a püspök által „leváltott” gyülekezeté az egyházi vagyon. A földek, a templom, de még a paplak is azoké az embereké, akik most is csak kívülről nézhették a csukott ajtókat. Ez áll az elsőfokon eljáró bíróság határozatában, amit a püspök nem fogadott el, és fellebbezett.
Lassan persze majd a helyükre kerülnek a dolgok, de addig, amíg nincs jogerős bírósági ítélet, a kopácsi református gyülekezet gondnokostul, presbitériumostul továbbra is kénytelen a kultúrotthon egyik termében tartott istentiszteletekre járni. És ki tudja, hány nászmenetnek kell még méltatlanul elhaladnia az „utcára nyíló” templomajtó előtt. Hogy ilyenkor a püspök mit érezhet, én nem tudom…
