A héten emlékeztünk meg a huszadik századi Magyarország egyik legfontosabb történelmi eseményéről, az 1956-os forradalomról és szabadságharcról.
A forradalom leverését követően évtizedekig még beszélni sem lehetett róla. Az ún. szocialista rendszer bukásának az esztendejétől, 1989-től a demokratikus Magyarország hivatalos nemzeti ünnepei közé tartozik október 23-a, amelyről mi, horvátországi magyarok is minden évben megemlékezünk.
A forradalom következményeként kb. negyedmillió magyar hagyta el Magyarországot, nagy részük Ausztriában, 20 ezer fő pedig Jugoszláviában kapott menedéket. A magyarországi menekültek felét a mai Horvátország területén szállásolták el, a legtöbb személyt Rijekában és környékén, míg a többieket Eszék, Csáktornya, Vinkovci, Virovitica, Našice, Makarska és Ilok településeken fogadták be.
A Magyarországot maguk mögött hagyók – a megtorlás elől menekülők, illetve a jobb életkörülményeket keresők – egy részének az első állomása az eszéki Hermann Paulina-villa volt. Az épületről és erről a szomorú időszakról számos adatot, dokumentumot őriznek az eszéki levéltárban.
Bár közvetlenül nem állt kapcsolatban a menekültekkel, a (szentlászlói születésű) eszéki Becze Illésnek vannak emlékei ezekről az időkről. A rendőrség pénzügyi osztályán dolgozott, így jól tudja, hogy a Drávaszögbe érkező menekülteket először Pélmonostorra szállították, majd utána kerültek a Hermann Paulina-villába, Eszékre.
– Itt mindenkivel egyenként felvettek egy jegyzőkönyvet, megtudakolva személyazonosságukat, hogy honnan jöttek és merre tartanak. Azután a férfiakat és a nőket külön helyezték el. A menekültek túlnyomó többsége nem Jugoszláviát nevezte meg végcélként, hanem valamelyik nyugat-európai vagy tengerentúli országot. A hatóságok pedig felvették a kapcsolatot a célországgal. Ha ott fogadták az embereket, akkor vonatra tették őket, és indulhattak az új haza felé. Amíg a menekültek az ideiglenes szálláson tartózkodtak, napi háromszori étkezésben és orvosi ellátásban is részesültek, tehát megpróbálták enyhíteni a menekült-lét megpróbáltatásait – emlékszik vissza Becze Illés.
A Horvát Vöröskereszt munkatársai az állami szerveknek nagyon sokat segítettek a megtorlások elől otthonukat elhagyó magyarok ellátásában, fogadták a szállítmányokat, ők osztották ki az élelmet, ruházatot. Az aktivisták mellett az eszékiek közül is többen kapcsolatba kerültek a tábor lakóival. Tripolszki Mártát fiatal lányként nagyon meghatotta ezeknek az embereknek a sorsa, és gyakran ellátogatott a Macskamamánál lévő táborba.
– Az elején még nem jöhettek ki a táborból, ezért én vasárnaponként odabicikliztem, és élelmiszert, szappant vittem nekik, tulajdonképpen mindent, amire szükségük volt. Összebarátkoztam néhány a fiatallal, és később, amikor szabad kijárásuk volt, minden vasárnap meglátogattak bennünket. Emlékszem egy testvérpárra, akiknek sajnos már a nevét nem tudom, igazi jó barátok lettünk, sokáig leveleztünk is. Nagyon sajnálom, hogy semmit sem tudok ezekről az emberekről, és minden évben abban reménykedem, hogy egyszer csak megjelennek – meséli Tripolszki Márta.
A 20 ezer Jugoszláviába menekült magyar közül mintegy 600-an maradtak az országban, a többiek 1957 októberéig mind elindultak egy új haza felé – túlnyomó többségük boldogulni tudott a befogadó országban. Jó volt akkor és az elkövetkező években is magyarnak lenni a szabad világban.
A Hermann-villa falán ma egy emléktábla jelzi, hogy az épület a magyar forradalom menekültjeinek adott otthont. A táblát Budapest és Eszék önkormányzata állíttatta 1998-ban. Itt gyűlnek össze minden évben a horvátországi magyarság képviselői az eszék-rétfalusi Népkör Magyar Kultúregyesület szervezésében, hogy koszorúikkal tisztelegjenek az október 23-ai forradalom és szabadságharc emléke előtt.
{fcomments}
