A csúzai Kovács Mariska néni édesapja honvédként szolgált a második világháborúban, a Don-kanyarnál veszett nyoma. A tábori postával küldött levelét még ma is őrzi a család.
Mariska néni édesapja, Bisztricán József augusztus 20-án ünnepelné 102. születésnapját. Sajnos igen messze volt a matuzsálemi életkortól, még fiatalember volt, amikor elszólította a háború sok más sorstársával együtt, akik kénytelenek voltak otthagyni családjukat.
– Sajnos senki sem kerülheti el a sorsát – emlékszik vissza Mariska néni –, így volt ezzel édesapám is. Minden évben hónapokra elvitték katonának, utoljára 1942-ben, mindenszentek napján.
Az első állomása Pécsvárad volt, itt búcsúzott el az őt elkísérő családtagoktól, utoljára. Mivel a pécsváradi szálláshely túlzsúfolt volt, kint éjszakázott a kocsin, melyhez szerepe is kötötte a csúzai honvédet – kocsisként szolgált a háborúban. Másnap bevagonozták, s a Don-kanyarhoz szállították az egységet.
Ettől fogva már csupán levelezéssel tartotta a kapcsolatot szeretteivel. Otthonról családi fényképet küldtek neki, ő pedig tábori postai levelezőlapokon üzent haza. A képeslap méretű cetlire mindössze néhány mondat fért, a katonák csak a lényeget fogalmazták meg rajta.
Az utolsó levelet, melyet lánya ma is őriz, 1942 novemberének végén küldte. A megkopott ceruzaírást nem igazán tudtam kisilabizálni, Mariska néni olvasta fel nekem:
„Tisztelt mama és Maris és sógor és öreganya!
Ezen pár soraim a legjobb egészségben találja magukat. Én hála Istennek egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok, a jó egészséget! Most más újságot nem írhatok, meg vagyok, ahogy vagyok, tisztelem a mamát is! Ha a lapot megkapják, írjanak! Most nagyon szépen tisztelem mindnyájukat! Vője, Józsi.”
A hazatért katonatárs is híreket hozott József családjának
Nem ez volt az utolsó hír Bisztricán Józsefről. Orbán bácsi – a keresztnevére Mariska néni nem emlékszik – gyerekkori pajtása volt Józsefnek, a Don-kanyarnál pedig katonatársak voltak. Ő beszélt utoljára Mariska néni apjával, amiről beszámolt a családnak, miután hazatért a frontról. A táborban végig együtt voltak, de Orbán honvédet előbb küldték a frontra, mint Józsefet.
Amikor Józsefnek kellett mennie, az előzőleg kivezényelt katonák már vonultak vissza, ekkor találkozott a két dél-baranyai baka utoljára.
József, nem hallgatva társa tanácsára, hogy ne menjen előre, mert már nincs értelme, vitte tovább a munícióval teli kocsit a megadott cél felé. „Te menjél, (engem) talán a jóisten majd megsegít” – ezek voltak az utolsó, katonatársához intézett szavai, amit a család Orbán bácsitól tudott meg, aki épségben hazaért.
Mariska édesapja egész életében mélyen vallásos katolikus volt. Mindig, mielőtt útnak indult valahova, levette a kalapját, keresztet vetett és az isten segítségét kérte az utazáshoz és a hazatéréshez. Szertartását valószínűleg a frontra indulás előtt sem hagyta ki.
A hazatért katonatárs ennél többet is sejtett a fronton történtekről, amit József feleségével nem volt szíve megosztani. Nem sokkal azután, hogy elbúcsúzott Józseftől, sűrű fegyverropogást, robbanást hallott, a kocsija deszkájára állva pedig látta is a nagy füstfelhőt. Feltehetően József lőszerrel megrakott kocsija robbant fel akkor. A család később az elveszett családfőről csak annyi információt kapott, hogy „sem az élők, sem a holtak között nem találtatik”. Az apa elvesztése pótolhatatlan veszteség volt a család életében.
Évekkel később, a honvédő háború idején hallotta Mariska néni a rádióban, hogy a második világháború katonai áldozatainak hozzátartozóit anyagi segítségben részesítik. Mariska és lánya is utánajártak a dolognak. Felkeresték az illetékes irodát, ahol hatalmas sor állt. Mások is ugyanazzal a céllal érkeztek oda. Amikor végre bejutottak, azzal az elkeserítő válasszal küldték el őket, hogy tévedés az egész, és forduljanak a rádióhoz panaszukkal.
– El sem tudom mondani, milyen érzés volt tudatni az édesanyámmal, aki akkor még élt, hogy semmit sem kapunk – mondta Mariska néni, hozzátéve, nem is a pénz volt a lényeg, hanem az erkölcsi elégtétel.
Apját mindenki családszerető, becsületes embernek ismerte, ez érezhető abból a néhány sorból is, mely levelében olvasható, de Orbán bácsi történetéből is – az életét áldozta a hazáért, pedig dönthetett volna másképp is.
„Egy ember halála tragédia, milliók halála statisztika” – mondta Sztálin, de az igazság az, hogy több millió ember tragédiája a háború. Sokkal több emberé, mint ahányan elesnek, mert akik leginkább megszenvedik, azok az élve maradt hozzátartozók.
Az elesettek nevét mindenfelé emlékhelyek őrzik, melyeket évente legalább egyszer megkoszorúz az utókor. Legtöbben már csak a történelemkönyvekből ismerjük a világháborút, de élnek még köztünk idősebbek, akik számára kitörölhetetlen, fájó emlék, ami a Donnál történt, vagy a szovjet hadifogságban, vagy épp a Drávaszögben. Csatatér volt – többek között – Csúza is, nádfedeles tetőket vitt le a bomba, máskor meg csak úgy becsapódott, robbanás nélkül, mint ahogy Mariska néniék udvarába is. És máig őrzi őket a föld, mint az ember emlékezete a történteket.
