Amikor közel enged valaki magához, majd eltaszít, az bizony kegyetlenség. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán ellök. Te pedig összetörve, teljesen kiszolgáltatva neki, neki, aki szeret, de nem szeret, de nem szeret annyira, hogy igazán az élete része legyél.
Erzsi azt hitte, végre önmaga lehet, megnyugtató csendre talál egy igaz barát mellett. Azt hitte, most valami új dologban van része, amiben majd megtalálhatja a boldogság lüktetését. Erősíteni a hitét, kipróbálni újra a képességeit, a saját bölcsességét.
Eddig csak a halál vette el szeretteit. Most szembesült azzal, hogy az elválás is lehet tragikus, és ez az a pont, amikor megszakad valami. Nem ébred már mosolyogva… Ez a fajta elválás is olyan fájó és végleges, mint a halál, és éppúgy fáj is.
Anyja fiatalon halt meg. Tizenkét évesen maradt apjával, és ő lett az „asszony” a házban. Mire befejezte az egészségügyi középiskolát, apja is meghalt. Ott maradt egyedül és árván, csak a diploma volt a kezében.
Mindjárt férjhez ment. Nem volt ez szerelem, csak menekülés a magánytól. Ám aztán mindennapos megaláztatás és ütlegelés tette boldogtalanná a házasságukat. Mikor megszülte kisfiát, abban reménykedett, hogy férje majd megszelídül, de nem úgy lett.
A válást választotta. Hároméves kisfiával lakást bérelt, és új életet kezdett. Férjével annyi kapcsolata maradt, hogy havonta megkapta a gyermektartási díjat. Nővérként dolgozott a kórházban. Szerény jövedelmükből is meg tudtak élni.
Fia korán megtanulta az önállóságot, hiszen anyja hol éjszakai, hol nappali műszakban dolgozott, mégis nyugodt, boldog életet éltek. Aztán tizenöt évi magány után megismerkedett egy jóképű fiatalemberrel. Szerelem első látásra. Nem is nagyon tudta kezelni a hirtelen jött boldogságot, mintha ismeretlen világba csöppent volna. Minden találkozásuk felhőtlen boldogság volt.
Barátja egy hétre elutazott üzleti ügyben. Szinte fájt neki a hiánya. Egy hét után nem ő, hanem levele érkezett. Nagyon udvariasan közölte vele, hogy kapcsolatuk nem éppen a legideálisabb. Jó volt vele, ám ő családot szeretne alapítani, de nem egy elvált, gyermekes anyával.
Megsebzett lelke hiába lázadt a búcsú és az elválás ellen. Újra hatalmába kerítette a magánytól és a jövőtől való félelem bénító érzése.
Könnyes szemmel hajtotta össze a levelet. Elkezdte becsomagolni fia tankönyveit, hiszen hétfőn tanévkezdés. Most ez volt a fontos. Szenvedett, de erőt vett magán: ott a fia, akit fel kell nevelnie. Az ő boldogsága, boldogtalansága most nem számít.
