Irénkéék szegényesen éltek a szőlőben levő kis házukban, de ő soha nem hitte, hogy boldogabb, aki náluk gazdagabb. Az övé volt a szabadság, a rét, a mező. Megtermett a gyümölcs, ami a reggelit, ebédet, vacsorát biztosította.
Boldogsággal telik meg a szíve felnőtt korában is, amikor ezekre az évekre gondol.
Ami az iskolát illeti, egyedük gyalogolt a faluig. Próbált beilleszkedni a pajtások közé. És imádattal itta a fiatal tanító bácsi szavait, tekintetét, akibe bele is szeretett. A legjobb tanuló lett az osztályban.
Nemcsak a tudásvágy vezérelte, hanem hogy bizonyítson, megfeleljen, hogy végre őt is észrevegye a tanító bácsi. Minden dicsérő szava, elismerő tekintete még jobban ösztökélte a tanulásra.
Egy nap aztán nem jelent meg a tanító bácsi. Helyette egy szemüveges, idős tanító néni állt az osztály elé. Irénke megdöbbenve vette tudomásul, hogy tanító bácsija katonai behívót kapott. Nem láthatja többet, ő addigra befejezi az általános iskolát, mire leszerel. Belebetegedett. Két napig lázasan feküdt. A tanulást ugyan nem hagyta abba, de többet már az iskolának sem volt meg az addigi varázsa.
Középiskolába iratkozott, ahol arra törekedett, hogy a legjobbak között legyen, mert a tanító bácsija biztos büszke lenne rá.
Szegény szüleinek három hold földet el kellett adniuk, hogy továbbtanulhasson az egyetemen. A csitri kis falusi lány igazi nővé fejlődött, és nagy tudásra tett szert.
Az ünnepélyes diplomaosztásra egyedül kullogott. Szülei közben meghaltak. A diplomája átvétele után egy szúró tekintetre lett figyelmes. A tömegben ott tapsolt neki a tanító bácsi, az ő tanító bácsija. Szívét melegség öntötte el, hiszen még sincs egyedül. Itt van az ő gyermekkori reménytelen szerelme, aki eddigi élete folyamán a tanulásra ösztökélte. A tanító bácsi elismerő mosollyal nyugtázta Irénke sikerét. Élete legszebb pillanata volt. Erre vágyott a tanulmányai alatt. Most visszaintett neki a múlt, amiért ő nagyon hálás volt sorsnak.
