Büszkék lehetünk rá, hogy vannak baranyai és szlavóniai 48-as hőseink, akiknek sírjai, emlékhelyei előtt emlékezhetünk március 15-én. Ács Gedeon, Tóth Ambrus, Béni Izsák, Apostol János, Antal Mihály, Damjanich János, Knezić Károly, ők mind a szabadságharc eszméiért éltek-haltak, nevüket emlékhelyek őrzik országszerte.
Kossuth-kultusz Csúzán
Nem véletlen, hogy március 15-i központi megemlékezéseink legfontosabb állomása Csúza. A drávaszögi falu két lakosának is köze volt az 1848-49-es forradalomhoz és szabadságharchoz. Az egyik Ács Gedeon. Alsó-baranyai református lelkészként összetartó gyülekezeteket vezetett. Nemcsak hitbéli ismereteket adott át, hanem híveit megismertette a haladó eszmékkel is. A készülődő 1848-as események színhelyétől távol azon fáradozott, hogy szűkebb pátriájában is sor kerüljön az alapvető polgári reformokra. Emiatt meghurcolták, s a világosi fegyverletétel után önként követte Kossuth Lajost törökországi és amerikai száműzetésébe. Kossuth szűkebb köréhez tartozott, tábori lelkészként tartotta társaiban a reményt. Személyében az amerikai magyarság az első magyar református egyház megalapítóját is tiszteli. Megpróbáltatásai során páratlanul értékes életművet is létrehozott: több ezer oldalas naplót hagyott az utókorra.
A száműzetésből visszatérve Csúzán teljesített lelkipásztori szolgálatot, itt alapított olvasóegyletet. A református temetőben nyugszik, sírjánál minden március 15-én fejet hajtunk.
Mellette található Tóth Ambrus sírköve, ő a falu első állandó tanítója volt. Tizenöt évig állt a csúzai gyerekek szolgálatában, a szabadságharcban honvéd tüzérként szolgált.
Mivel Csúzán két neves személy is kapcsolódott a szabadságharchoz és Kossuth személyéhez, ezért nem is csoda, hogy a faluban Kossuth tiszteletére is emlékművet állítottak. A honfoglalás ezredéves évfordulója utáni esztendőben, 1897-ben avatták föl a 12 méteres emlékoszlopot, melyen Kossuth Lajos színes domborművét helyezték el. Az obeliszk sajnos 22 év múlva a bevonuló szerb csapatok áldozatául esett, de a domborművet megmentették. Miután felújították, 1991-ben a falu kultúrotthonában kapott helyet, azóta is a március 15-ei megemlékezések egyik fontos helyszíne.
Béni Izsák, aki meglátogatta a „turini remetét“
A szabadságharcban honvéd tüzérként szolgált Apostol János, Vörösmart református tanítója is. Ő szintén szülőfalujában van eltemetve.
Vörösmart mezőváros polgára volt Béni Izsák Ferenc, ez a magyarságára büszke földműves is, aki olyannyira fontosnak tartotta szabadságharcunkat, hogy elzarándokolt annak vezetőjéhez, a Turinban (Torino) élő Kossuth Lajoshoz.
Baranyai Júlia Vízbe vesző nyomokon című könyvében arról ír, hogy Béni Izsák unokáitól, a vörösmarti Novák lányoktól tudja, Béni Izsákban egy mulatozás alkalmával, nótázás közben („Ne sírj, ne sírj, Kossuth Lajos!”) ébredt fel a „már-már szinte elfeledett 48-as honfibú, és azon nyomban kijelentette, felkeresi »szegény Kormányzó Urat« torinói számkivetettségében”.
Útra kelt hát, mint a népmesék hőse, Olaszország felé. Kossuth, valamint az őt körülvevő rokonok, barátok örültek a baranyai vendégnek, akinek sikerült meggyőznie a kormányzó urat arról, pózoljon Parlaghy Vilma festőnőnek, hogy megfesthesse arcképét. „Béni Izsák állítólag úgy érvelt, a kormányzónak nincs joga megfosztani a nemzetet attól az örömtől, hogy megörökítve lássa a festményen. Ez az érvelés hatott, Kossuth végül beleegyezett, hogy a művésznő lefesse“ – írja Baranyai Júlia.
Béni Izsák nem üres kézzel tért vissza: családja még egy évtizeddel halála után is büszkén mutatta Kossuth dedikált fényképét. A fotó Novák Blankától került Baranyai Júliához, ő pedig a róla elnevezett helytörténeti gyűjteményben helyezte el. A honvédő háború idején, amikor a múzeumi gyűjteményt kifosztották, nyoma veszett. Béni Izsák családi sírboltja még ma is áll, de nem a temetőben, hanem egy vörösmarti szántóföldön.
Rétfalu országgyűlési képviselője, Antal Mihály
Antal Mihály többször is figyelemre méltó tartalommal szólt hozzá a pesti Országgyűlésben a vitákhoz. Hangoztatta a hadsereg magyar lábra állításának fontosságát. A hallgatóság megéljenezte a gazdaembert. Ezt követően igennel szavazott az újoncozási törvényben. Azonban ’48 szeptemberében egy, a verőcei főtéren Jelačić elnökletével tartott népgyűlés leváltotta az addigi magyar párti vármegyei tisztikart, egyúttal a Verőce megyei képviselők mandátumát is érvénytelenítette a pesti képviselőházban, köztük Antal Mihályét is. A világosi fegyverletétel után megmenekült a letartóztatástól, és hazatérhetett Rétfaluba. Emléktáblája az eszék-rétfalusi Népkör Magyar Kultúregyesület székházának homlokzatán található.
A mi aradi vértanúink
A Sziszek-Moslavina megyei magyaroknak fontos helyszín Damjanich János stazai szülőháza, ahova a HMDK emlékművet is állított 2012-ben, Magyarország külügyminisztériumának a támogatásával. Damjanich János szerb származása és ortodox hite dacára a magyar függetlenség ügyének egyik legvitézebb védelmezője lett, aki a Délvidéken a rác felkelők, majd a tavaszi hadjárat során a császári erők ellen számos győzelmet aratott.
Legszebb győzelmét a nagysallói ütközetben, Ludwig von Wohlgemuth ellen aratta, akinek megfutamodása után lehetőség nyílt az osztrákok által ostromlott Komárom felszabadítására. A szerb származású hadvezér a tavaszi hadjárat tetőpontján ért karrierje csúcsára, április 28-án ugyanis ideiglenes hadügyminiszteri kinevezést kapott.
A szabadságharc későbbi időszakában az aradi vár főfelügyelője, július végén pedig parancsnoka lett, mígnem augusztus 17-én a cári csapatok előtt letette a fegyvert. Tizenkét társával együtt őt is törvényszék elé állították, mely – „természetesen” – halállal büntette a szabadságharc hőseit.
Tekintettel arra, hogy Damjanich volt az egyik legeredményesebb magyar hadvezér, utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra ítélt kilenc vértanú közt, legendássá vált utolsó szavai: „Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!” Damjanich János elmondhatta magáról, hogy pályafutása során sohasem szenvedett vereséget. Titokban, Csernovics Péter főispán birtokán temették el, mígnem 1974-ben földi maradványai az aradi tizenhárom emlékhelyére kerültek.
Másik vértanúnk, Knezić Károly a Belovár-Bilogora megyei Nagygordonyán született. Édesapja horvát határőrtiszt az osztrákok szolgálatában, édesanyja Benkő Borbála. Hárman voltak fiúk a családban, valamennyien a katonai pályát választották. Knezićet az 1840-es évek elején Egerbe helyezték, ahol megismerkedett Kapitány Katalinnal, egy helyi szenátor lányával, akit feleségül vett. Házasságukból két leány született, Olga és Irén. Az 1848. március 15-ei forradalmat követően felajánlotta szolgálatát a magyar seregnek. Katonai sikereinek köszönhetően a honvéd vezérőrnagy tábornoki rangig vitte, részt vett a tápióbicskei, a komáromi, a szolnoki, a peredi és a budai csatában is. Tiszavárkonynál találkozott Damjanichcsal, és a Knezić életéről szóló könyv tanúsága szerint miután dereglyékkel átkeltek a folyón, Damjanich délszláv barátjaként ölelte keblére az addig ismeretlen katonát. Világosnál tette le a fegyvert, az aradi börtönbe került, ahol osztrák felségárulásért kötél általi halálra ítélték, nyolcadik volt a kivégzett vértanúk sorában 1849. október 6-án.
