E tanév végén nem csendül fel a népszerű dal, üresek a tantermek, nem hallatszik gyerekzsivaj. A koronavírus bizony „megtréfálta” a tanügyet is.
Osztálytársak nélkül, de állandó jelleggel böngészik a diákok az internetet, hiszen távoktatás van.
Elnézem a „tanuló” diákokat, akik inkább a videojátékra kattintanak. Elkényelmesedtek, nincs időbeosztásuk, nincs kötelezettségérzet, mert saját maguk osztják be az idejüket, amiből aztán nagyon kifutnak. Jönnek a visszajelzések, hogy a feladatot nem végezték el időben: 1-es osztályzat. Tisztelet a kivételnek, mert a szorgalmasabb diákok bizonyítanak, ha kell, még tovább is küldik a megoldott feladatot, amit a kényelmesek simán átírnak. Nem kell gondolkodni, különben az internetről is mindent ki lehet másolni. Hogy mennyire reális így a tudás, azt majd a tanár eldönti, hiszen az év végén le kell zárni az osztályzatokat. A szülő pedig csalódott, és elkeseredve állapítja meg, hogy baj van. Ő is belefáradt már a 2-3 gyerek mellett a távoktatásba. Fél napja ráment a feladatok átvételére és a segítségnyújtásra, amit a kisebbek igényeltek. Nagy erőfeszítésébe került, de az eredmény elmaradt. Úgy érzi, hogy ez a tanév rajta is múlott.
Élő tanár-diák viszony nélkül az oktatás nem lehet sikeres. A tanár személyisége is hozzájárul a diák teljesítményéhez. A tanulókat noszogató, ösztönző pedagógusra nagy szükség van. Az iskola feladata, hogy megtanítson tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti vágyat, hogy a gyermek a jól végzett munka örömét megtanulja érezni.
Félig sem olyan fontos az, amit tanítanak, mint az, ahogyan tanítják.
E rendhagyó tanév vége szülőnek, diáknak, tanárnak megkönnyebbülést jelent, de igazi örömöt a most kezdődő vakáció sem fog hozni.
