Még egy nap, és vége az idei tanévnek. Még az utolsó héten is folyt a „harc” a jegyekért, a tanulmányi átlag erősítéséért, a bukásra állók pedig azért izgultak, hogy valahogy „átcsússzannak”.
Jolán nem görcsölt azon, hogy milyen eredménnyel végeznek a gyerekei, nem azért, mert ezzel nem törődik, hanem azért, mert jobban érdekelte a gyerekei lelkiállapota, mint a jegyek. Mondta is a barátnőjének, hogy ha rajta állna, ő betiltaná az osztályozást, nem lennének jegyek, csak sikerült – nem sikerült értékelés. Nem nyomasztaná a gyerekeket az átlaggal, hanem azt nézné, hogy mennyit fejlődtek önmagukhoz képest, értik-e a tananyagot és tudnak-e tanulni. Nem ez lenne igazából fontos hosszú távon?
A jegyek mögött sokszor egyáltalán nem a tudás és a befektetett energia áll. Az egyik gyerek matematikai hármasa mögött óriási erőfeszítés van, külön tanárral, estékkel, amiket azzal töltött, hogy gyakorolja a szorzást, osztást, a törteket. Az ő hármasa tulajdonképpen egy dicséretes ötös kellene legyen, mert átlépett a saját határain, és mindent megtett azért, hogy elérje a kitűzött célját. Amikor mégis hármast kap, elmegy a kedve, még talán le is szidják otthon. Pedig ha észrevennék és díjaznák a tanárok és a szülők az erőfeszítéseit – jelen esetben egy jó jeggyel vagy dicsérettel –, akkor fontos dologra tanítanák meg, amit felnőtt korában hasznosítani tudna. Nevezetesen, hogy kitartással képes a változtatásra, hogy nem szabad elhagynia magát, hogy igenis tud tenni a saját boldogulásáért.
Sajnos vannak olyan tanárok is, akik egyfajta bosszúállásra használják a jegyeket – nem szeretik azt, aki visszabeszél, vagy éppen nem állt fel, amikor kellett volna stb. Jolán a saját gyereke osztályában észlelte, hogy a tanár(nő) nem ad egyest az eminens tanulónak, de annak a gyereknek, akit nem kedvel, már nem ad lehetőséget a javításra év végén. Jolánnak mindezek miatt nem jelentenek túl sokat a saját gyerekei jegyei a bizonyítványban.
Persze szükség van jó jegyekre ahhoz, hogy majd felvegyék a gimnáziumba. A szülő pedig reflexszerűen dicsekszik, hogy az ő gyereke milyen okos… de ami az érdemjegyek mögött áll, azt meg lehet kérdőjelezni.
Jolán azon igyekszik, hogy gyerekeit megtanítsa, teljesítménykényszerben vergődve ne harcoljanak az ötösért. Azt szeretné, hogy maguktól, noszogatás nélkül, saját magukért tanuljanak. Azt szeretné, ha megtanulnák kezelni a kudarcot, azt, hogy ne viselje meg őket nagyon, hanem a megoldást keressék akkor is, ha egyest kapnak. Ha sikerülne nekik a saját szintjük fölé emelkedni, az nagyon sokat jelentene neki, a gyerekeiről nem is beszélve. Vagyis ne a jegyek határozzák meg azt, hogy kivé válnak, mi lesz belőlük. Hogy szerethető és teljes értékű emberek legyenek akkor is, ha gyöngébbek a jegyek. Mert meg van győződve arról, hogy amikor felnőttként helyt kell majd állniuk a különböző élethelyzetekben, a kutyát sem fogja érdekelni, hogy 2024. június 13-án kettest kaptak fizikából… Bármilyen is lesz a bizonyítvány, az év vége, tombol a nyár – minden diáknak, de a tanároknak is jó pihenést és kellemes szünidőt kívánok!
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
