ÚJBEZDÁN – Kovács János szódavizet és különféle üdítőitalokat szállító járművével Drávaszög-szerte lehet találkozni. Több mint 20 éve annak, hogy belevágott ebbe a szakmába. Mint a legtöbb vállalkozónak, neki is szembesülnie kellett különböző nehézségekkel.
Ha megszólal az ismerős dudahang a baranyai falvakban, a legtöbben tudják, itt az ideje üdítőt, szódát vásárolni. Az út szélén „várakozó” rekeszek, üvegek jelzik a szállító jármű vezetőjének, hogy bizony ott is tessék megállni, a sofőr pedig már szinte pontosan tudja, melyik házban mit isznak az emberek. A horvát nyelv hatására az itteni magyarból kiszorult az üdítő(ital), így a legtöbben csak „szokkos”-nak hívják az újbezdáni árust.
Szorgalommal váltotta ki a szakmai végzettség hiányát
Kovács János családi házának az udvarába lépve rögtön szembeötlik, hogy itt bizonyára rendszerető emberek laknak. Gondozott virágoskert, szép ház és kellemes környezet köszönti a látogatót. Beszélgetésünk folyamán egyértelműen kiderül, hogy szorgalmas, rengeteget dolgozó emberekkel van dolgom.
Mivel az üdítőkészítés elég ritka foglalkozásnak számít, érdekelt, hogy vajon mi késztette Jánost arra, hogy pont ebbe vágjon bele. Riportalanyomnak sajnos nem adatott meg az a lehetőség, hogy szakmát tanuljon, ám azt mindig is tudta, hogy szeretné valamire vinni az életben. Ennek a célnak az eléréséért pedig nem volt rest tenni is, így kemény munkával eltöltött évek vannak a háta mögött, de ezt egyáltalán nem sajnálja. Kezdetben a mezőgazdaságból próbált megélni, de bármennyire is szeretett a földdel dolgozni, néhány hektáron nem sokra jutott. Feleségével, Ruzicával 1970-től 84-ig Németországban éltek. István ott egy gyárban dolgozott, szinte látástól vakulásig.
Rohamos fejlődés után a háborús évek nyomorúsága
Amikor 1984-ben visszatértek Újbezdánba, mindjárt bele is vágtak a saját vállalkozás beindításába, és behozták az első gépet Németországból. Az általuk készített italokra nagy igény volt mind a falvakban, mind a boltokban. Jól ment az üzlet, rohamosan fejlődött a vállalkozás, egyre bővítették a kínálatot.
Amikor szétesett Jugoszlávia, és kitört a háború, János és felesége nem akarták elhagyni otthonukat, egyedül lányuk és fiuk menekült át Magyarországra. Sok rosszat voltak kénytelenek elviselni, egyszer néhány napra elhurcolták őket – több újbezdáni családhoz hasonlóan -, és mire hazajöhettek, otthonukat kifosztották. Szerencsére a munkához szükséges gépeket nem lehetett egykönnyen elmozdítani, így azokat nem vitték el. Műhelyében éjszakánként falat húzott fel, majd be is meszelte, és a mögötte kialakított titkos helyiségben rejtették el a mozdítható munkaeszközöket.
Az 1997-es békés visszarendeződés után nagyon nehéz volt az újrakezdés. Gyerekeik, akik azelőtt sokat segítettek, nem tértek haza Magyarországról. De az emberek és a gazdálkodási viszonyok is megváltoztak. A majdnem 100 boltból, ahova szállított, alig volt, amely rendszeresen fizetett
Az embereknek nincs pénzük
A szegénység, a gazdasági válság rányomja bélyegét a fogyasztásra is. Még mindig azokkal az árakkal dolgoznak, amelyekkel az 1997-ben újrakezdéskor, ami sokat elmond a helyzetről. A 14-15-féle szörpnek és a 10-féle szénsavas üdítőitalnak természetesen a boltok kínálata is erős konkurenciája, hiszen ott is vannak különböző árkategóriás termékek, és mint János mondja, azokra nem kell várni. Hétfő kivételével minden nap járják a falvakat, Baranyában egyedül Kopácsra, Bellyére és Dárdára nem szállítanak.
János tisztában van vele, hogy miért sikerült talpon maradnia, miközben ebbe a tevékenységbe már sokan belebuktak. Tiszteli vevőit, és legyen akármilyen is az időjárás, áruját akkor is eljuttatja a fogyasztókhoz. A rekeszeket mindig segít bevinni a házakba, és már ismeri az emberek ízlését. Ők pedig azzal hálálják ezt meg, hogy nem fordulnak el az újbezdáni „szokkos”-tól, és időről időre a ház elé kirakott rekeszekkel jelzik, hogy ott bizony szívesen fogyasztják termékeit.
