„Ha eldobod egykor az özvegyi fátylat…” – jósolta meg nagy költőnk egykor a hitvesének, de ő sem írta meg a versben, hogy hogyan fog megváltozni az asszony élete, ha egyedül marad.
Attól még, hogy az ember megözvegyül, az élet nem áll meg. Azzal még nem sértjük meg az elhunyt szerettünk emlékét, ha életünket nélküle is igyekszünk szebbé tenni. Sokaknak ugyan ez nem sikerül, hiszen mindenkinek más a sorsa.
Vidám női társaság csevegése zavarta meg a kávézó csendjét. Mindegyikük özvegyasszony volt. Egymást túlbeszélve számoltak be világkörüli útjaikról. Mária mindezt némán hallgatta.
Az ő özvegyi nyugdíjából nem jutott volna utazásra, de nem is tervezett ilyen és hasonló kiruccanásokat, hiszen ott voltak a gyerekei, az unokák – ő róluk gondoskodott. Napjainak minden perce be volt osztva, hogy eleget tudjon tenni szívesen vállalt kötelezettségeinek. Szívét megelégedettség töltötte el, hiszen gyermekei még hasznát vehetik. A többiek méltatlankodtak, hogy életét nem utazással tölti, hanem a gyerekeket szolgálja.
-Éld már az életed! – hangzott a parancsba foglalt bírálat. – Használd ki az özvegység nyújtotta szabadságot!
Mindegyiknek voltak gyermekei, de ők úgy szervezték meg az életüket, hogy azok távol maradjanak a magánéletüktől. Nem vállaltak „unokázást”. Elégedetten járták saját útjukat.
Mária gyászéve is már rég letelt, de nem lett volna lelkiismerete férje ráhagyott nyugdíját csak magára költeni, aki keserves munkával kereste meg a pénzt – neki soha nem kellett elhelyezkednie. Így hát megbecsülte az utána járó nyugdíjat, amit a gyermekeivel együtt élvezhetett. Nem is voltak megvalósíthatatlan álmai. Meg sem fordult a fejében, hogy irigyelnie kellene barátnői utazásait, „kalandjait”.
Irén még csendesebben lapult meg a „víg özvegyek” között. Nem is érezte magát jól, mintha nem is tartozott volna közéjük. Özvegységével a legnagyobb magányosság köszöntött rá. Gyermekei külföldön éltek. Heti egy-két beszélgetés vidította fel. Éjjelét, nappalát a csend uralta. A ház körüli teendők kissé lefoglalták, de hosszú a nap, amikor nem lehet senkihez sem szólni. A szomszédok is elfoglaltak, nem ülhet a nyakukon csak azért, hogy elüsse az időt.
Azt hitte, hogy majd itt, a sorstársakkal megoszthatja gondolatait, de rájött, hogy az ő özvegysége a legnagyobb teher. Szótlanul felállt, még a kávéját sem itta meg, észrevétlenül otthagyta barátnőit, akik jó hangulatban csevegtek tovább, ügyet sem vetettek távozására.
Az özvegység nem az az időszak, amikor tökéletesnek kell lenni. Ugyanakkor csak egy a közös benne, a barátnők családi állapota: özvegy.
