Pinkert Zoltán és unokája, Pinkert Dávid egy csapatot alkotva léptek pályára a páros tekebajnokságban. Horvátországban – nemcsak a tekében, de más sportágakban is – kuriózumnak tekinthető a nagyapa-unoka felállás. Az viszont, hogy a Pinkert családban van kinek átadni a sportág szeretetét, előfordult már korábban is.
Talán nem én vagyok az egyetlen, aki nincs otthon a gurítósportok világában, éppen ezért azt gondoltam, hogy a két sportág egy és ugyanaz. Ám hiába hasonlítanak egymásra kísértetiesen, két külön játékról van szó. A teke és a bowling is közkedvelt sportnak számít hazánkban, míg utóbbi inkább szabadidős mozgásformaként ismert, addig a tekét versenysportként is sokan űzik. Alapvetően mindkét sportág a gurításra és a bábuk eltalálására épül, de ha jobban megvizsgáljuk őket, sok eltérést találunk közöttük, például a pályák hossza, a bábuk száma és a golyók/kuglik mérete sem egyezik. A cél végeredményben ugyanaz, le kell dönteni a lehető legtöbb bábut, a legjobb esetben pedig tarolni lehet minden bábu ledöntésével.
Pinkert Zoltán a tekének hódol, harminc év kihagyás után 2020-ban kezdett el ismét aktívan sportolni.
– Barátom, Zdenko Pavlić háromszoros tekevilágbajnok klubot alapított Pélmonostoron. Engem is meginvitált a csapatba, hatvanéves fejjel először nem gondoltam komolyan a csatlakozást, aztán mégis elmentem – mesél Zoltán a visszatérésről, ami nem volt könnyű számára. Ugyanis izomszakadást, bevérzést szenvedett, négyszer lesérült, időközben a koronajárvány is nehezítette a csapat dolgát. Aztán szépen lassan felzárkózott a többiekhez, és az edzések eredményei is érkezni kezdtek. A csapat legjobb játékosai közé került, csapatkapitánynak és alelnöknek választották.
Nagyapa és unokája a dobogó csúcsán
Mivel Eszéken él, idővel átigazolt az egyik városi csapathoz, ahol idén bajnokok lettek a harmadik ligában, ő maga az ötödik legeredményesebb játékosként szerepelt az osztályban részt vevő hatvan játékosból.
– Hamarosan unokám, Dávid is csatlakozott hozzánk, amire nagyon büszke vagyok. Egy év alatt olyan magas szintre jutott, hogy tizenhét évesen a csapatba került, és végül együtt állhattunk a dobogó legmagasabb fokán, aranyéremmel a nyakunkban – mondta büszkén riportalanyom.
A páros bajnokságban való közös szereplésük pedig talán nem az eredmény miatt érdekes, de amiatt mindenképpen – folytatja –, hogy a nagyapa-unoka felállással történelmet írtak Horvátországban – ezt a bajnokság egyik bírójától hallotta –, ilyenre eddig nem volt példa más sportágakban sem.
Valamikor Csúzának is volt tekecsapata
Zoltántól megtudtuk, a szülei a 70-es években Csúzán működtettek tekepályát, méghozzá a kocsmájuk hátsó udvarában. Egyetlen pályán játszottak, majd kétpályásra bővítették, amikor pedig megnyitották az automata pályát, már a csúzaiaknak is volt csapatuk, de más együttesek is jártak oda edzeni, például a dárdaiak.
Zoltán sportpályafutását a csúzai után Cukorgyár (Pélmonostor) első ligás csapatában folytatta, majd visszatért a falujába, s a junior csapattal Szlavónia-Baranya bajnokai lettek, országos szinten pedig a negyedik helyen végeztek.
Majd Hercegszőlősön alapítottak tekecsapatot, ahol egy idő elteltével harminc évre elbúcsúzott e sportágtól.
– Harminc évig nem is láttam pályát, ennyi idő után, azt hiszem, büszke lehetek az eredményeimre. A mozgásnak köszönhetően most fizikailag jól tartom magam, dolgozni is többet bírok. És természetesen az a legnagyobb eredmény számomra, hogy Dávidot is bevontam a sportba. Nagyon büszke vagyok rá, bízom benne, hogy folytatni fogja ezt a tevékenységet, de ez már az ő döntésétől függ. Úgy látom, van hozzá kedve és tehetsége is – mondta Zoltán.
Hozzátette, volt kitől örökölnie a tehetséget, a tekézés családjukban hagyománynak tekinthető, az ő édesapja is űzte e sportot.
Kérdésemre, fognak-e még egy csapatban versenyezni Dáviddal, azt mondta, amíg unokája maradt az eszékinél, ő időközben átigazolt Dárdára, így a városi ligában hamarosan egymás ellen lépnek pályára. De egy ilyen mérkőzésen egy nagyapa csak nyerni tud…
